Bergyilkos a celkeresztben

Bár John Keller egyelőre csak két könyvben tűnt fel (jövőre jön a harmadik, egyben utolsó), mégsem lehet jelentéktelen figurának elkönyvelni Lawrence Block életművében. Sok érvet fel lehetne hozni egyedülállósága mellett, de felesleges erőlködni: aki szerint nem elég eredeti egy bélyeggyűjtő nyárspolgár-bérgyilkos karaktere, az… olvasson valami mást.

Nem egészen két éve került nálunk boltokba a Bérgyilkos (érdekes egybeesés, hogy az eredeti megjelenések között is ennyi idő telt el), és most végre kézbe vehetjük a folytatást: Keller visszatért. Pontosabban nem is ment ő sehova, ott maradt New York-i lakásában, ahonnan egy bizonyos telefonra White Plainsbe utazik, és teszi, amit tennie kell.

Azonban nem minden maradt a régiben: az eredetileg csupán novella-terjedelmű Keller-sztorikból összeállított Bérgyilkos műfajilag novellafüzér, míg folytatása már regényformát ölt. Noha a régi kötet egyik pozitívuma kétségtelenül az epizodikusság volt, ez a tulajdonság szerencsére az új könyvben is megvan, hiszen Keller sajátos életstílusából (és nem feltétlen a novellák összefűzéséből) következik ez a fajta elbeszélésmód.

A Bérgyilkos a célkeresztbennek már van íve, egy, a háttérben megbúvó történt tartja össze a kisebb egységeket: miközben Keller békésen (…) éli az életét, végzi a munkáját, valami egészen szokatlanra lesz figyelmes – valaki a nyomában jár. Sőt, néha még meg is előzi.

Felkerült ugyanis valakinek a feketelistájára: egy olyan bérgyilkoséra, aki nem rajong a konkurenciáért. Így két bélyegkatalógus átlapozása és célszemély hidegre tétele között kénytelen figyelmet szentelni üldözőjének is.

A műfaj-váltás szerencsére az írói stílust nem érintette: pontosan ugyanazt a hangnemet kapjuk vissza, amit a Bérgyilkosnál megszoktunk – és megszerettünk. Az epizodikusságot erősítendő, ezúttal is gyakoriak a kisebb-nagyobb kihagyások, sosem kapunk felesleges leírásokat, a hosszabb, párbeszéd-mentes részek is elsősorban a főhős aktuális (lelki)állapotának bemutatásával foglalkoznak.

A legjobb az egészben persze a könyv minden oldalát átható blocki irónia, és az a fajta játékos cinizmus, mely leginkább a könyv jelentős százalékát kitevő (alkalmanként akár 10-15 oldalon át tartó!), Dottal folytatott beszélgetésekben érhető tetten – ezek az összetevők olyan humoros töltetet adnak a könyvnek, melyek teljesen elfeledtetik, hogy milyen foglalkozása is van főhősünknek.

(Arról nem is beszélve, hogy az említett párbeszédekben Edward G. Robinson nevével ugyanúgy találkozhatunk, mint mondjuk a virtuális akváriumban döglődő halak, vagy csillagjegyek problémájával.)

Az új, hétköznapinak tűnő, mégis érdekes szituációkkal pedig sikerül tovább árnyalni a főhős figuráját, tehát ilyen szinten is képes újat mutatni a könyv.

A Bérgyilkos a műfaj kedvelői, a finom írói stílust és a szokatlan megközelítést értékelők számára igazi csemegének bizonyult; és, a szerző tehetségének hála, a folytatás sem marad el elődjétől: remekül megírt történt egy nem hétköznapi foglalkozásról, illetve egy fazonról, aki akár a szomszédunk is lehetne.