Dalok a magasföldszintről

A legelső vers végén egy zuhanó gépet talál az

olvasó. A gépben egy alvó utast, az utas fejében egy álmot, ami nem

derülhet ki soha. A kép romantikus és leleplező: ezek a versek tele

vannak szenvedéllyel, pedig látszólag semmi nem áll messzebb tőlük, mint

a romantikusság. Inkább tűnnek nagyon szomorú és nagyon pontos

blogbejegyzéseknek. Vagyis őszinték, mint egy napló, de olvasókhoz

beszélnek. Mindenkihez, aki maradt már egyedül.

Aki Simon Márton verseihez fordul vigasztalásért, nem csalódik. Éppen

azt fogja kapni tőlük, amivel át lehet vészelni egy magányt: igen, ez

most ilyen. Meghalt egy anya. Elmúlt egy szerelem. Volt, nincs. Igen,

most üresség van. De ez az üresség jó, most éppen ez kell, mert enélkül

nincs jövő. Márpedig jövő igenis van. Erőt és tartást kap az olvasó

ezekből a versekből. Segítenek élni.