Zokogó majom

A ​Zokogó majomban egy élhetetlen család kálváriáját akartam elmondani, de ez a család oly népes, hogy tagjai, álom és ébrenlét határán, a legkülönfélébb emberekbe ütköznek. Így hát a regény, amely sok párhuzamos sorsból szövődik, szükségszerűen társadalmi regénnyé terebélyesül, a két világháború közötti időszak s a felszabadulás utáni első évtized freskójává válik. Hőseim, kívül rekedvén a városon s minden szervezett életformán, már csak a látomásaikban tudnak megkapaszkodni, s azon a keskeny ösvényen indulnak el, amelyet kinek-kinek megvilágít a mellére akasztott lámpása. Ezt a képzelgésre épülő családot csak az anya ereje és erkölcsi tisztasága mentheti meg a teljes széthullástól. Mint egy új matriarchatusban, ő veszi kézbe a család irányítását, ő a kenyérkereső és a lelki oltalmazó a nagy tűzvész és a pusztító ínség idején. Szánékom szerint nem törekedtem a kolozsvári külnegyedek kemény szociografikus rajzára, még ha az idő tetten érhető is regényemben. Nem arra figyeltem, hogy az emberek mit esznek, hanem hogy mire vannak kiéhezve; nem azt néztem, hogy a földön alszanak-e vagy ágyban, hanem azt hogy miről álmodnak. És még társadalmi helyzetüknél is jobban izgatott az a rádöbbenés, hogy mindig ezek az egyszerű emberek érezték át leggyötrőbben a lét súlyát, az egszeri életet, s hogy még tragikomikus tévelygéseik közben is szüntelen megigazulásra törekedtek. Épp ezért a történelmet őbennük igyekeztem ábrázolni, s ami a kulisszák mögött történt, azt sajtókivágásokba sűritve építettem be a különböző történelmi szakaszok közé. (Bálint Tibor)