Ha kimondod a nevem

Laurie ​Kenyont négyévesen elrabolja egy hippi pár. A pár férfi tagja fizikailag is visszaélve a kislány helyzetével, két év után kiteszi a gyereket egy iskola előtt – majd megtalálják! –, miután szadista módon eszébe véste, hogy soha senkinek nem szabad beszélnie a történtekről. A kislány teljes emlékezetkieséssel védekezik: semmire nem emlékszik abból, ami e két szörnyű év alatt történt vele.

Múlik az idő: Laurie már huszonegy éves, egyetemre jár. Szüleinek váratlan halála olyan csapás számára, amely elősegíti, hogy erőt vegyen rajta a betegség, amely a gyermekkori megrázkódtatás miatt amúgy is benne lappangott: többszörösen hasadt személyiség lesz – négyen van.

Egyik alteregója állítólag megöli Laurie szeretett tanárát, Allan Grantot, és csak a folyamatos pszichiátriai kezelésnek köszönhető, hogy a bírósági tárgyalás vége felé meglepő módon mentesül a gyilkosság vádja alól. Sarah, a nővére, dr. Donnelly, a kudarcot nem ismerő pszichoanalitikus és sok-sok más, segítőkész ember – detektívek, házvezetőnő, volt bisztrópénztárosnő, Laurie egykori szerelme – munkája kell ahhoz, hogy kiderüljön az igazság: megtalálják a valódi gyilkost, s ami ennél több, hozzásegítsék Laurie-t ahhoz, hogy elinduljon a gyógyulás felé.

Hogy mi történik közben a volt hippi párral? – hiba volna elárulni, inkább olvassák el az írónőnek ezt a regényét, amely erről is érzékletes és pontos képet ad, rádöbbentve minket a nemcsak Amerikában lehetséges „érzelmi, erkölcsi fertőzésre” s azokra az életveszélyekre, amelyekkel nap mint nap nekünk is szembe kell néznünk.