A legerősebb érzés

Pontosan ez történik. Kezdek belezúgni.

Kezdünk egymásba zúgni. Totálisan.

Amikor két ember első ízben találkozik, egymásra néznek, mosolyognak, köszönnek. Alapesetben ez ilyen egyszerű. Csak épp nem nálam. Amikor először találkoztam Dylan Reeddel, a szemem egy másik testrészére fókuszált.

Tudod, én egy borzasztóan félszeg lány vagyok. Rémes, ahogyan képes vagyok minden szamárságot összehordani! Arról nem is beszélve, milyen mesteri szinten csinálok bolondot magamból a srác előtt, aki tetszik nekem.

Akkor még semmit nem tudtam róla. Mindegy, miket zagyválok, gondoltam, hisz úgysem fogok többet találkozni vele. Kiderült, hogy tévedtem. A futballcsapat sztárja, azon kevesek egyike, aki várhatóan bejut az NFL-be, a campus minden szegletében belém botlott.

Felajánlkoztam neki, aztán elszaladtam, majd megtámadtam egy konyhai eszközzel, és… Uh, talán el sem kellene mesélnem, miket tettem még. Bár az én esetemben ez mind-mind… normálisnak számít. De végül eljött a pillanat, amikor már nem rejtőzhettem tovább – nem mintha Dylan hagyta volna.

Most, hogy nap mint nap összefutunk, látja, hogy alig bírom levenni róla a szemem. Rám mosolyog, és azt mondja, lenyűgözik a szeszélyeim. Azt hiszi, barátok leszünk. Én meg úgy érzem, ő ennél sokkal több nekem. Minél jobban megismerem, annál kevésbé érdekel, hogy nem zúghatok bele.