Adok nektek aranyvesszőt

Ritkán írt Nagy László prózát, s amit írt, az is többnyire költői próza. Vagy érvelés, magyarázat a költészetről, a művészetről: a magáéról, a másokéról és a népek közös, névtelen kincseiről. Meg értelmezés az életről, az életéről, a maga alkotói és fordítói műhelyéről. És a küldetésről, amit csak a kora egészét vállaló és átfogó poéta teljesíthetett:

„… minden igazi versből sugárzik, vibrál a küldetés. Izgat, vagy lázít a jóért, pörlekedik a rosszal, és elfogult mindig. Nyugtalanul elégedetlen másokkal és önmagunkkal. Akár komor, akár pajkos, embereit fejez ki folyton. S mert rámutat az embertelenre, elkészíti helyét az emberinek… Fél-szárnyú madár a költészet, ha nincs közönsége. Ezt alázattal mondom, de kihívó meggyőződéssel állítom, hogy költészet nélkül nem jut el az ember az eszményi jövőbe, amiről nemcsak a költők álmodoznak. Költészet nélkül csak fél-szárnyú lenne az emberiség.”

Szegényebbek lennénk e kis kötetben összegyűjtött írások nélkül. Mert e vallomások és jegyzetek szerves részét alkotják a Nagy László-i életműnek.