Visszhangok háza

"A férfialak már egészen közel járt hozzá, mintha a sötétség egyáltalán nem jelentene számára problémát, hiszen ő nem egy huszadik századi asszonyt keres a borospincében, hanem az élete nagy szerelmét akarja megtalálni, aki élettelenül fekszik a ravatalon…

Katherine!

Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az asszony haját, s széthintette körülötte a rózsaszirmokat, amelyek egykor a koporsót bélelték. Ő él. Az asszony, akit a házon átsuhanni látott, aki éppen olyan, mint az ő Katherine-je. Csak még egyszer hadd szerethesse. Csak még egyszer, hogy a szenvedélye új életre kelthesse a kedvest.

Joss érezte az erős karok ölelését, a testét beborító bársonyköpeny puhaságát, és kiszállt belőle minden erő…

Katherine!

A férfi jéghideg lehelete Joss arcát érte, szoborszerű hideg ujjai a pongyolát kezdték szétnyitni.

– Ne – suttogta Joss kétségbeesetten, de tiltakozása nem volt több erőtlen sóhajtásnál. Katherine ott volt; ott, a koponyáján belül. Joss gyomra elszorult a félelemtől és a végytól, egyszeriben Katherine szemén át látta a férfit.

– Edward! Uram!

– Édes kedvesem, hát élsz!

Edward, Anglia király mosolyogva nézett le Katherine szemébe. A karjában tartja szerelmét, akit a sötétséggel kötött alkuban ígértek neki, s akiért nagy árat fizetett…"