Éveken át

Fekszem, fölfelé bámulok üresen és gondolatok nélkül, s egyszercsak eggyé válok az egésszel, szabadon és könnyedén, s minden én vagyok, s nincs rajtam kívül semmi, én vagyok a csillagok fényeivel fénylő kupola, egy pillanatra, egy órára, vagy örökre a mindenség, a béke, a nyugalom, a jóság, én vagyok a semmi. Hirtelen megrázkódom. Elaludtam volna? Lehet. Valahol a távolban vonat fütyül, alig hallatszik, mégis felriaszt, feléje fordulok, keresem, de fénye nincs, lehet, hogy ez is álom volt csupán, belső riasztás, megborzongok, hűvös van, jobb lesz szállásomra menni, itt már végeztem, nem jutnék messzebb akkor sem, ha az örökkévalóságig maradnék, maradhatnék. Felkelek, összehajtogatom a pokrócot, baktatok lefelé a dombról, ismerem a járást, az ösvényt szegélyező bokrokat, szemem hozzászokott a sötétséghez, leérek, ott a korlát, mélyebb árnyéknak látszik a homályban, ujjaim hegyével tapogatom, engedem, hadd vezessen, alattam halkan csicsereg a köveken ugráló patak, kopog lépteimtől a fahíd. Távol megint vonat fütyül. A kiadás évét igazoló link: http://www.libri.hu/konyv/kuczka_peter.eveken-at-a-szerzo-valogatasa-eletmuvebol.html