A vérfarkas éjszakája

A Spitzhorn lábánál korán esteledik. Kellemes szénaillat áradt felénk egy udvarból. Müller felvillantotta a zseblámpáját, amikor fekete felhőfoszlányok úsztak a hold felé

- Az ördögbe is - szitkozódott -, a végén még kitöröm a lábam, pedig rövidesen megtelik a hold.

- Közeledik a Vérfarkas éjszakája - mondtam.

Szemrehányóan rám nézett, és megcsóválta a fejét.

- Feltétlenül le kell mennünk abba a kocsmába? Mintha idefenn nem ihatnánk whiskyt vagy sört…

Éppen válaszolni akartam, hogy megígértük, amikor a telehold ezüstös tányérja megszabadult a felhők fogságából, és felragyogott a hegycsúcs fölött. A fenyők felé pillantottam, amelyek mozdulatlanul álltak, mintha ezüsttel öntötték volna le őket. Villámgyorsan megragadtam Müller karját, és kiütöttem belőle a zseblámpát. Még a száját is befogtam, nehogy kiáltani tudjon.

Nyöszörgött és hánykolódott a karjaim között.

- Nyugi - mondtam, és megszorítottam a csuklóját. - Nincs semmi baj, csak azt akarom, hogy ne kiáltson. Fordítsa lassan a fenyőfák felé a fejét… És nehogy kiáltson, az istenért!

Müller felhördült, és kimeredt a szeme a rémülettől.

A ragyogó holdfényben, az ezüstszínű fenyők előtt ott állt a Vérfarkas, s megbabonázva meredt a Havasi Kürt kivilágított ablakaira.