A Théseus-általános

Krasznahorkai László könyveiben van valami mélyebb tudás az elsötétedő világ finomszerkezetéről és érvényüket vesztett törvényeiről. Fikció és tapasztalat ebben a halk melankóliával és eleven humorral átszőtt, szomorú tudásban fonódik össze, gyakran szétválaszthatatlanul. A Théseus-általános nyomasztó atmoszférájú, a korábbi kötetekben gyökerező világa immár ötödik változata "a tájnak, melynek szörnyű híja van". Ismerős vidék, mégis járatlan ösvény, hisz a beszéd itt előadások formáját ölti egy rejtélyes akadémia ismeretlen tagjai előtt. A közeg, amelyben a meghívott szólni kényszerül, az ázsiai Urga foglyáénál nem kevésbé baljós, fenyegető, így választott-megrendelt tárgya sem a szomorúság, a lázadás és a tulajdon csupán. A szerep és a sors feszültsége a kihátrálás és a benne-lét határhelyzetének alapvető emberi-írói dilemmáit rejti. "Már megint a Titanic" tehát: viszolygás egy eszmények nélküli világ elriasztó minősége miatt, megint annak a tíz méternek az átjárhatatlansága ember és ember között, s megint a részvét és a szolidaritás, amitől a három beszédbe foglalt történeteket az indokolatlan szeretetnek, a közelhajolás megértő módjának dallama hatja át.