Banditák Budán

A három férfi lassan felment a lépcsőn. A plébános ajtaja előtt megálltak. A káplán kopogott egyszer, kétszer... többször is egymás után. Válasz nem jött. A kántortanító lehajolt, belesett a kulcslyukon. Bár a kulcs nem volt a zárban, mégsem látott semmit. - Mit tegyünk? - néztek kérdőn egymásra. - Próbáljuk meg kinyitni az ajtót. És ha nem megy, törjük be - szólt a sekrestyés. - Azt nem lehet - mondta a káplán -, talán nincs is a szobájában. - Hol lenne? kérdezte rosszallóan a kántortanító. - Azt tudom, hogy az este keresztelőn volt - felelte a káplán. - Nagy vacsora volt. Lehet, hogy még nem jött vissza. - De igen, visszajött - szólt közbe a sekrestyés. Ekkor a felesége is felszólt a lépcső aljáról: - bizony, visszajött, úgy éjjel egy és kettő között. - Honnan tudja? - kérdezte a káplán. - Hallottam, amikor bezárta a kaput. S úgy hallottam, mintha beszélgetett volna valakivel... Végül is közös elhatározással benyomták az ajtót. A szobában sötét volt, a redőnyök leeresztve. A sekrestyés felkattintotta a villanyt. - Úristen! - kiáltotta el magát, és falfehér lett. A káplán és a kántortanító is visszahőkölt a borzalmas látványtól. A plébános véres fővel részint a földön, részint a párnázott lábtartón feküdt. Merev, halálos mozdulatlanságban...