A kulcsszó · rettegés

Alig ​valamivel a felszín alatt megálltam, hogy ziháló tüdőm

megszokhassa a jóval kisebb nyomást. Keserű és csalódott voltam, hiszen

mindent erre az utolsó eshetőségre tettem fel.

Kimerülten támasztottam neki a fejem a fúrótorony acéllábának, s

azon gondolkodtam, nem kellene-e ismét lemerülnöm. Fáradtnak éreztem

magam, halálosan fáradtnak. És akkor, egyetlen szempillantás alatt, a

fáradtság elillant, mintha sohasem létezett volna.

A hatalmas acéloszlopot, amelynek vízzel teltnek, mozdulatlannak és némának kellett volna lennie, hanghullámok rezegtették.

Letéptem fejemről a búvársisakot, miközben köhögtem és fuldokoltam

az oxigénmaszk alá beszivárgó víztől, aztán nekitapasztottam a fülem a

hideg fémnek.

Az oszlopból áradó mély hang rezonálásától a rosszullét

környékezett. A vízzel töltött acéloszlopok nem szoktak hangokat kiadni,

ez azonban ezt tette, minden kétséget kizáróan! Ebben az oszlopban nem

víz volt, hanem levegő. Levegő!

Most már azt is tudtam, mi lehet a hang forrása – tulajdonképpen már

azonnal rá kellett volna jönnöm. A hullámszerűen váltakozó zaj, mint

amikor egy motor ritmikusan gyorsul és lassul, éveken át munkám

megszokott részét képezte: a fúrótorony acéllábában egy légsűrítő

működött, méghozzá nem is kis teljesítményű…