Övön aluli ütés

Fölkapaszkodtam a háromemeletnyi kőlépcsőn, és megmásztam a padlásra vívő fagrádicsot is.Josef manzárdja a padlásajtó mellett nyílt. Bekopogtattam. Semmi.- Pepík! - rikkantottam el magam. Ismét semmi.Miféle móka ez? - nyomtam le a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Odabent félhomály.A Petrínre néző ablakon éjszakai sötétség lopakodott be.Ismertem a szobát. Amikor Josef regényét, A repedt tükör-t írta, gyakran vitatkoztunk itt. Tudtam hát, hol a villanykapcsoló. Felkattintottam.Josef az ablak mellett ült, az íróasztalnál. Feje az írógép billentyűin pihent. Bal karja élettelenül csüngött le. Alatta sötét tócsa csillogott. Hülyéskedik, gondoltam. Dühös, hogy késtem, és megjátssza nekem itt a holtat.De Josef nem mozdult. A csöndben egy lehulló csepp toccsant.- Ne marháskodj, Pepík! - ragadtam meg a haját, és az arcába néztem.Az ilyesmit képtelenség leírni.Egy rád meredő, immár világtalan porcelánszem, egy hangos cuppanással elnyíló száj, amelyből vér csorog ki. Ez minden - de éppen elég.Az iszonyattól és a rémülettől remegve, visszaengedtem a fejét a billentyűkre.