Santini nyelve

Létezik ​egy kulcsmondat, amellyel minden elmondható a világon. Aki beleolvas ebbe a könyvbe, az könnyen belebonyolódhat az utalások, sejtetések, elhallgatások hálójába. Milos Urban nagyon ért a feszültségteremtéshez, érzékletesen ábrázol, olvasmányosan ír; valóban minden adottsága megvan hozzá, hogy feltámassza, megújítsa a hajdan oly népszerű egzisztenciális horror, a rémregény műfaját. A műfajt ismerő olvasók szemrebbenés nélkül veszik tudomásul, hogy ha egyszer a regény főhőse azt a furcsa feladatot kapja: találja meg az „univerzális mondatot”, amely „mindent magában foglal”, akkor töprengés vagy elmélkedés helyett művészettörténeti nyomozásba kezd. Hiszen az egyetemes igazság, tudjuk jól, már csak olyan, hogy közismert műalkotásokban van elrejtve – csupán annyi a dolgunk, hogy megtaláljuk a kódot, amelynek segítségével megfejthetjük a beavatott művész titkos üzenetét. És persze az sem ér senkit váratlanul, hogy amint a nyomozás során egyre több összefüggésre derül fény, a hullák száma is megszaporodik.

A Santini nyelve főhőse derék, enyhén neurotikus fiatal reklámszakember; a titkos üzenet feladója Jan Blazej Santini, „Közép-Európa legkülönösebb barokk építésze”; az áldozatok pedig olyan emberek (gondnokok, plébánosok), akikre vidéki templomok, kápolnák őrzését bízták szerte Cseh- és Morvaországban.