Ruth Rendell - Démon képében

Ráhullt a lámpa fénye, megvilágította üres szemét: azután megtört a fény, s az árnyak játéka félelmet rajzolt az arcára. Arthur nem moccant, de esküdni mert volna, hogy a lány megmozdult. Nincsen számára irgalom, nincs menekvés, semmi sincs, csak a repedezett, pókhálós, ég felé meredő téglafal a háta mögött.

A zseblámpából homályosan világító, sarki utcalámpa lett. Hirtelen ötlettel kioltotta. Tökéletes csönd, tökéletes sötét. A lány kereket akart oldani. Így kell lennie, mert a fal felé tapogatózva nem találta sehol. Megérintette a nyirkos téglát, s egy csöppnyi víz pergett le az ujjai között. A fal mentén tapogatott előre a lány után, most már nyögött, hangosan, rekedten zihált. Végre megérintette a ruháját, és keze felkúszott hideg nyakára. Melegnek és puhának érezte, mint Bridget O'Neillét. Honnan szakadt fel ez a fojtott, fuldokló kiáltás? A lány hangja volt vagy az övé? – Ezúttal a nyakkendőjével fojtotta meg. Addig csavarta, amíg megfájdult a keze.