Pekingi ősz

A Pekingi ősz bonyolult, talányos, filozofikus és ezoterikus mű – szerencsére mindemellett rendkívül szórakoztató is.

Legfőbb erénye, hogy minden során érződik az írás öröme. Ez Vian jutalomjátéka, s láthatóan apait-anyait belead ebbe a könyvbe. Mondatai könnyedek és elegánsak, s a voltaképpen tragikus történet szomorúságát kellőképpen ellensúlyozza Boris iróniája és öniróniája, így aztán e mű komoly kihívás elé állítja az olvasók hasfalát. A regény ugyanakkor bölcs s egyúttal vitára ingerlő megállapítások tárháza, az abszurd humor és a jellegzetesen viani nyelvi lelemények kincsestára.

A harcos feministák talán fennakadnak majd Boris egy-két – finoman szólva – „udvariatlan” mondatán (itt szeretném leszögezni, hogy a nőknek igenis van agyuk!), de az igazi nők bizonyára kacagva lapoznak majd tovább a könyvben, s nem esnek abba a hibába, hogy nem látják meg a fától az erdőt. Pontosabban a sivatagot, ahol a vasútépítők, a régészek, a repülőmodellezők és a remeték játsszák – mint gyermekek a homokozóban – a maguk halálos játékait az ezúttal papi álruhát öltő Őrnagy vezényletével. Ellenben egy másik fontos regényalak, a Pekingi ősz korábbi kiadásaiban Nyeletnyeli tanár úrként szereplő orvosprofesszor éppen most dobja le álruháját, s a Tajtékos napokból már ismert Frászpirin professzorként áll elénk. (Merthogy egyazon orvosról van szó, ám mivel az említett regények korábbi magyar nyelvű kiadásaiban – sajnálatos módon – két különböző néven szerepelt, ez nem derülhetett ki.)

A sorozat eddigi köteteihez hasonlóan most is arra törekedtünk, hogy az itt-ott szükségesnek bizonyult pontosítások eredményeképpen olyan szöveget adjunk az olvasók kezébe, mely egyfelől jobban láthatóvá, érthetőbbé teszi a viani életművet átszövő keresztutalásokat, másfelől pedig – általánosabb szinten – nyelvezetében is jól illeszkedik a Vian-életműsorozat korábbi köteteihez.