A tavalyi bankett óta a legjobb barátokból lett ellenségek, Zorie és Lennon mesterfokon űzik egymás elkerülését, családjaik pedig napjaink Kaliforniájának Montague-ivá és Capuletjeivé váltak.

Egy túra alkalmával azonban a fiatalok váratlanul az erdőben rekednek. Egyedül. Kettesben.

Mi jöhet még?

Egymás kizárólagos társaságaként nincs más választásuk, mint hogy szellemes piszkálódások és sértegetések kíséretében megvitassák ügyes-bajos dolgaikat, miközben megpróbálnak biztonságba kerülni. Az egymással és a természet erőivel folytatott küzdelem során azonban egyre valószínűtlenebbé válik, hogy épségben jutnak ki a rengetegből.

Ahogy Zorie és Lennon egyre mélyebbre keveredik Kalifornia zord vadonjában, úgy kerülnek felszínre titkaik és rejtett érzéseik. De vajon megmarad-e helyrehozott barátságuk odakint, a való világban? Vagy minden csak a friss erdei levegő és a ragyogó csillagok pillanatnyi varázsának volt köszönhető?

Fordította Balogh-Auer Zita

L&L Kiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Jenn Bennett: Starry Eyes SIMON PULSE, 2018

An imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division 1230 Avenue of the Americas, New York, New York 10020

Copyright © jenn Bennett, 2018 Belső illusztrációk © Jenn Bennett

Hungarian translation © Balogh-Auer Zita, 2018

Ez a könyv a képzelet szüleménye. A benne szereplő alakok, események és párbeszédek a szerző képzeletének termékei, nem pedig valósak. Minden élő, vagy korábban létezett személyhez vagy eseményhez való hasonlóság a véletlen műve csupán.

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja az L&L Kiadó Kft., 2018 2011 Budakalász, Bokros utca 28. e-mail: kiado@alexandra.hu www.llkiado.hu www.alexandrapiac.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Nagy Mátyás A kiadványt Tóth Gábor tördelte A borítót Müller Péter tervezte

ISBN 978 615 5653 46 9

Bátyámnak és sógornőmnek, akik azt követően házasodtak össze, hogy egy kempingezés során eltévedtek éjszakára a vadonban. Semmi nem fűszerez meg annyira egy nagyszerű románcot, mint egy kis halálfélelem.

Első rész

A spontaneitás túlértékelt. A filmek és tévéműsorok próbálják elhitetni velünk, hogy sokkal jobb életük van azoknak, akik egy bulin ruhástul a medencébe mernek ugrani. A színfalak mögött azonban minden gondosan megrendezett. A víz éppen megfelelő hőmérsékletű. A megvilágítás és a kameraállás alaposan átgondolt. A párbeszéd betanult. És pontosan ezek azok a dolgok, amelyek oly tetszetőssé varázsolják az egészet - az, hogy valaki az egészet aprólékosan megtervezte. Ha pedig az ember mindezt észreveszi, az egész élete sokkal könnyebbé válik. Az enyém legalábbis azzá vált.

Én megrögzött tervező vagyok, és nem érdekel, hogy kinek mi erről a véleménye.

Én hiszek a napirendekben, az ütemezésben, a dekortapasszal teleragasztgatott határidőnaplókban, a milliméterpapíron rögzített listákban és a gondosan kidolgozott tervekben. A tervekben, melyek nem hiúsulnak meg, hiszen alapos átgondolás és a lehetőségek mérlegelése után születtek, nem pedig csak úgy kutyafuttában, érzésre. Mert úgy csak tragédiák történhetnek.

De nem velem. Én aprólékosan tervezem meg az életemet, és tartom magam az elképzeléseimhez. Vegyük például a nyári szünetet. Az iskola három hét múlva kezdődik, nekem pedig, mielőtt betöltöm a tizennyolcat, és végzőssé válok, a következő terveim vannak a nyár hátralévő részére:

Első terv:    Hetente kétszer délelőtt a szüleim

munkahelyén, az Everhart Wellness Klinikán dolgozom. A recepcióst helyettesítem, aki egy nyári kurzuson vesz részt a Kaliforniai Egyetemen, Berkeley-ben. Anyukám akupunktőr, apukám pedig masszázsterapeuta, a klinika pedig az ő tulajdonukban van, ami számomra azt jelenti, hogy

húspogácsák forgatása helyett, és ahelyett, hogy vadidegenek üvöltenék le a fejemet a gyorskiszolgáló ablakán keresztül, egy meditatív hangulatú recepción dolgozhatok, ahol lehetőségem van mindent tökéletes rendben tartani, és azt is pontosan tudom, mikor melyik vendég sétál majd be az ajtón. Meglepetések és felhajtás nélkül. Kiszámíthatóan, ahogy szeretem.

Második terv: Képeket készítek a Perseidák meteorrajról a csillagászklubban. Élek-halok a csillagászatért. A csillagokért, bolygókért, holdakért és a világmindenségért. A NASA jövendő asztrofizikusa, ez vagyok én.

Harmadik terv: Minden létező kapcsolatot kerülni a szomszédainkkal, a Mackenzie családdal.

Öt perccel korábban még mindhárom terv tökéletesen kivitelezhetőnek tűnt. Most viszont az összes nyári tervem ingatag lábakon áll, mert anyám megpróbál rábeszélni egy kempingezésre.

Kempingezésre. Engem.

Csakhogy nekem fogalmam sincs a túrázás mibenlétéről. Még abban sem vagyok biztos, szeretek-e egyáltalán kint lenni. Egyébként is nagyon úgy látom, hogy a társadalom van már elég fejlett ahhoz, hogy elkerülhessük a friss levegőt, a napfényt, és a többi ehhez hasonló dolgot. Ha vadállatokat akarok látni, majd megnézek egy dokumentumfilmet a tévében.

Anya jól tudja ezt. Most mégis minden erejével azon van, hogy rábeszéljen valami Henry David Thoreau-féle idealizmusra a természet nagyszerűségét illetően, miközben a wellness klinika recepcióján üldögélek. És persze egyébként is mindig a természetes egészség és a vegetarianizmus előnyeiről szónokol, de most egyenesen költői magasságokba emelkedve dicsőíti nagyszerű Kalifornia államunk fenséges szépségét, „egyedülálló lehetőségnek” nevezve, hogy még az iskolakezdés előtt megismerhetem a vadont.

- Válaszolj őszintén! Tényleg el tudsz képzelni engem, amint épp kempingezek? - kérdezem a fülem mögött kunkorodó sötét fürtöket csavargatva.

-    Ez nem kemping, Zorie - válaszolja. - Mrs. Reid glampingezni hív téged. - Szürke köpenyében, melyen ott virít a klinika lógója, áthajol a recepciós pult felett és izgatott, de fojtott hangon mesélni kezd a gazdag ügyfélről, aki épp a hátsó szobában fekszik az akupunktúrás asztalon, és élvezi Enya gyógyító dallamait, aki világszerte az egészségügyi központok alternatív védőszentje.

-    Glampingezni - ismétlem meg bizonytalanul.

-    Mrs. Reid azt mondja, lefoglaltak néhány luxussátrat a Sierra-hegységben, valahol a Yosemite és a Kings Forest Nemzeti Park között - magyarázza anya. - Glamúros kempingezés. Érted? Glamping.

-    Folyamatosan ezt ismételgeted, de én továbbra sem tudom, ez mit jelent - mondom neki. - Milyen az a luxussátor? Hogy nem sziklákon alszik az ember?

Anya egy kicsit közelebb hajol.

-    Mrs. Reid és a férje az utolsó pillanatban meghívást kaptak egy kollégájuk svájci nyaralójába, ezért kell lemondaniuk a kempingezést. Lefoglaltak egy elegáns sátrat. Ez a glamping-dolog...

-    .nem valami őrült hippi szekta, ugye?

Anya drámaian felsóhajt.

-    Nézd! A szakácsuk csupa ínyencséget készít, van kültéri kemencéjük, és forró vízben lehet zuhanyozni. Szóval van minden.

-    Forró vizes zuhany! - mondom nem kevés gúnnyal a hangomban. - Mondj még ilyeneket!

Anya mintha meg sem hallaná.

-    A lényeg, hogy valójában nem kerülsz nomád környezetbe, mégis úgy fogod érezni, mintha oda kerültél volna. A hely annyira népszerű, hogy minden évben előre kisorsolják a férőhelyeket. És már minden ki van fizetve, az ellátás és a szállás is. Mrs. Reid szerint nagy kár lenne veszni hagyni egy ilyen lehetőséget, éppen ezért is engedi meg Reagannek, hogy elmenjen a barátaival egy hétre, még utoljára kiengedni a lányokkal a gőzt, mielőtt megkezdődik az utolsó tanév.

Reagan Reid Mrs. Reid lánya, sztár atléta, az osztályunk méhkirálynője, és olyan barátnőfélém. Tulajdonképpen fiatalabb korunkban nagyon jó barátnők voltunk Reagannel. Aztán a szülei pénzhez jutottak, onnantól kezdve pedig már másokkal kezdett együtt lógni. Ráadásul folyamatosan az olimpiára készült. Eltávolodtunk egymástól, mielőtt észrevettem volna.

Múlt ősszel aztán ismét beszélgetni kezdtünk az egyik ebédszünetben.

-    Jót tenne neked, ha eltöltenél egy kis időt a szabadban -mondja anya sötét hajával játszadozva, miközben továbbra is arról győzköd, hogy vegyek részt ezen az őrült kiránduláson.

-    A Perseidák meteorraj a jövő héten lesz látható -emlékeztetem.

Tudja, hogy szigorú tervező vagyok. A váratlan fordulatok és meglepetések teljesen kizökkentenek, ami pedig ezt a kempingezést - elnézést, glampingezést - illeti, egyenesen szorongok,    komolyan szorongok még a

gondolatától is.

Anya tűnődő hangon szólal meg.

-    Magaddal vihetnéd a teleszkópodat. Éjszaka csillagok, nappal túraösvények.

A túrázás pontosan olyasminek tűnik, amiért Reagan lelkesedik. Kőkemény combjai és mosódeszkához hasonlatos, kockás hasa van. Én már attól kimerülök, ha el kell sétálnom a kéttömbnyire lévő kávézóba, és erre anyát is figyelmeztetni szeretném, de ő taktikát vált, és kijátssza a lelkiismeret-kártyát.

-    Mrs. Reid azt mondja, hogy Reagan nehéz időszakon megy keresztül ezen a nyáron - érvel. - Aggódik érte. Azt hiszem, azt reméli, hogy ez a kirándulás majd megvigasztalja azok után, ami a júniusi versenyen történt.

Reagan eltanyált (úgy értem, placcs, az arcára), és nem került be az olimpiai válogatóra, pedig ez lett volna a nagy lehetősége az előrelépésre. Így most lényegében nincs esélye bekerülni a legközelebbi nyári olimpiára, és még négy évet várnia kell.

A családja teljesen le van sújtva. De még így is meglep, hogy az anyja aggódik érte.

Majd ekkor hirtelen eszembe jut valami:

-    Mrs. Reid magától hívott meg a kirándulásra, vagy te vetted rá, hogy meghívjon?

Szégyenlős mosoly jelenik meg anya arcán.

-    Jutott egy csipetnyi ebből is és abból is.

Csendben az asztalra ejtem a homlokom.

-    Ne csináld már! - rázza gyengéden a vállam, amíg ismét fel nem emelem a fejem. - Meg volt lepve, hogy Reagan még nem kérdezett meg, így egyértelmű, hogy maguk között már megbeszélték, hogy te is mész. Talán neked és Reagannek is épp erre lenne szükségetek. Ő próbálja összeszedni magát, te pedig mindig azt mondod, hogy kívülállónak érzed magad a barátai között. Most itt a remek lehetőség, hogy az iskolán kívül tölts el velük egy kis időt. Térdre kellene borulnod előttem - cukkol anya valahogy így: Köszönöm neked, világ legmenőbb anyukája, hogy kidumáltál nekem egy helyet a nyár legszuperebb eseményére. Te vagy a hősöm, Joy Everhart! - mondja, majd drámaian a szívére tapasztja a kezét.

-    Fura vagy - motyogom, és megpróbálok közönyösnek mutatkozni.

Anya csak vigyorog.

-    Hát nem mekkora mázlista vagy, hogy vagyok neked?

Tulajdonképpen igen. Tudom, hogy őszintén a javamat

akarja, és bármit megtenne értem. Pedig Joy valójában csak a nevelőanyám. A vér szerinti anyám nyolcéves koromban halt meg verőértágulatban, amikor még San Franciscóban éltünk. Akkor apám hirtelen úgy döntött, hogy masszázsterapeuta szeretne lenni, és az egész életbiztosításra félretett pénzét engedélyekre költötte. Ő már csak ilyen impulzív személyiség. Aztán egy alternatív orvoslással kapcsolatos konferencián megismerkedett Joyjal. Pár hónap múlva összejöttek, és mindannyian Melita Hillsbe költöztünk, ők pedig kibéreltek egy helyet a klinikájuknak, meg egy lakást a hely szomszédságában.

Persze a maga harmincnyolc évével Joy jó pár évvel fiatalabb apámnál, és mivel koreai származású, nem ritkán futok össze olyan begyepesedett lángelmékkel, akik nem tudják megállni, hogy ki nem mondják a nyilvánvalót: hogy Joy nem az igazi anyám. Mintha magamtól nem tudnám, hogy ő ázsiai, én pedig fehér vagyok, ráadásul olyan sápadt, hogy csak úgy ordít rólam a D-vitamin-hiány. Őszintén szólva úgy érzem, hogy Joy igenis az anyám. A Joyt megelőző életemről őrzött emlékeim igen halványak. Az évek során közelebb kerültem hozzá, mint az apámhoz. Joy mindenben támogat, és mindig bátorít. Bárcsak kevesebbet nyaggatna az egészséges táplálkozással és a mozgással!

Ám ezúttal, még ha fáj is bevallanom, a glampingezés iránti lelkesedése jogos. Értelmes dolgokkal tölteni az iskolán kívüli időt Reagannel és a barátaival valóban a segítségemre lenne társadalmi rangom megerősítésében, melyet mindig veszélyeztetve érzek, ha olyan emberekkel töltöm az időt, akik nálam gazdagabbak vagy népszerűbbek. Szeretnék magabiztosabban mozogni köztük, és szeretnék öntudatosabb lenni, mikor Reagannel vagyok. De azért jó lett volna, ha ő hív meg, és nem az anyja.

A klinika ajtaja kitárul, és apám viharzik be a váróba. Arca frissen borotválva, haja gondosan hátrafésülve.

-    Zorie, telefonált már Mr. Wiley?

-    Lemondta a mai masszázst - tájékoztatom. - De lefoglalt egy fél alkalmat csütörtökre.

A fél alkalom fél óra hosszú, a fél óra pedig feleannyi pénzt jelent, de apám jól leplezi csalódottságát. Ha azt mondanák neki, hogy meghalt a legjobb barátja, sarkon fordulna, és raketball-klubbéli találkozójára sietne anélkül, hogy akár egyetlen csepp könnyet is ejtene.

-    Mondta, miért nem tud jönni? - kérdezi.

-    Vészhelyzet van az egyik éttermében - jelentem. -Beugrik valami tévés szakács felvenni egy epizódot.

Mr. Wiley apa egyik legjobb ügyfele. Mint a legtöbb embernek, aki ide jár, egy rakás pénze van, és megengedheti magának az átlagon felüli masszázs- és akupunktúraárakat. A mi wellness klinikánk a legjobb egész Melita Hillsben, anyámat pedig még a San Francisco Chronicle-ben is megemlítették, mint az öböl egyik legjobb akupunktőrét: „megéri átkelni miatta a Bay Brigde-en”. A szüleim pedig ennek megfelelő árat szabnak az ügyfeleiknek.

Csakhogy az ügyfelek száma az elmúlt évben lassan, de biztosan apadozni kezdett. Ennek a legfőbb oka, és egyben apa haragjának kiváltója a szomszédban nyílt üzlet. Mindannyiunk legnagyobb szégyenére a klinika most egy olyan üzlet szomszédságában üzemel, ahol felnőtteknek való játékokat árusítanak.

Igen, olyan játékokat.

Elég nehéz figyelmen kívül hagyni a bejárat feletti hatalmas, vagina alakú táblát. A mi jómódú ügyfeleinknek legalábbis nem sikerül. A jól öltözött emberek általában nem akarnak egy szexshop előtt parkolni, amikor masszázsterápiára igyekeznek. Ez pedig a szüleimnek is elég hamar feltűnt, mihelyst a régi ügyfelek elkezdték lemondogatni szokásos heti időpontjukat. Azok pedig, akik nem menekültek el egyébként rendkívül kívánatos környékünkről és a Mission Street előkelő üzleteitől, túl fontos vendégek ahhoz, hogy elveszítsük őket, figyelmeztet apa minden adandó alkalommal.

Innen tudom, hogy igenis lelombozza, hogy Mr. Wiley lemondta az időpontját - ráadásul a mai volt az egyetlen, előre lefoglalt alkalom! -, de mikor apa az irodájába indul, hogy egyedül búslakodjon, anya nyugodt marad.

-    Szóval - mondja - megmondhatom Mrs. Reidnek, hogy elmész Reagannel glampingezni?

Mintha bármi esély is lenne arra, hogy azonnal válaszolok, anélkül, hogy jól átgondolnék minden tényezőt! Ugyanakkor viszont utálom elvenni a kedvét, amikor ilyen lelkes.

-    Ne óvatos legyél, hanem elővigyázatos! - emlékeztet. -Az óvatos emberek félnek az ismeretlentől, és kerülik. Aki viszont elővigyázatos, az azért tervez, hogy magabiztosan kezelhesse a váratlan helyzeteket.

Mindig ezt mondja, amikor túlságosan ragaszkodom a terveimhez.

-    Majd mindennek utánanézünk.

-    Még meggondolom - válaszolom diplomatikusan. -

Megmondhatod Mrs. Reidnek, hogy ráírok Reaganre a részletekért, és majd utána döntök. Szép munkát végeztél, dr. Pokenstein.

Anya győzedelmesen mosolyog.

-    Jut eszembe, jobb is, ha megyek, és kiszedem belőle a tűket, mielőtt elalszik a kezelőasztalon. És majdnem elfelejtettem: járt már itt a FedEx?

-    Nem. Csak a postás jött.

Anya a homlokát ráncolja.

-    E-mail-értesítést kaptam arról, hogy kézbesítettek nekem egy csomagot.

A fene essen belé! Tudom, hogy ez mit jelent. Újabban sok gondunk van a rosszul kézbesített küldeményekkel. A kézbesítő rendszeresen a mellettünk lévő szexshopban adja le a csomagokat. Márpedig a szexshop szorosan kötődik a jegyzetfüzetemben vázolt hármas számú tervhez: hogy minden kapcsolatot kerüljek Mackenzie-ékkel.

Anya lebiggyeszti ajkát, és tágra nyitja a szemét.

-    Nagyon kérlek! - könyörög mézesmázosan. - Át tudnál menni hozzájuk megkérdezni, megkapták-e a küldeményemet?

Felsóhajtok.

-    Átmennék érte magam, de tudod, Mrs. Reid tele van tűkkel - érvel, miközben hüvelykujjával a hátsó szoba felé mutat. - Az életerejét próbálom kiegyensúlyozni, nem kínozni szeretném. Nem hagyhatom őt örökre magára.

-    Nem tudnád ebédszünetben elhozni? - A hét folyamán egyszer már elkirándultam dildóföldjére, egynél több alkalmat pedig nem vagyok képes elviselni.

-    Egy óra múlva nagyanyáddal ebédelek, emlékszel?

Ez igaz. Mármint, hogy Joy a saját anyjával ebédel. Esther nagyi gyűlöli a késést, mellyel én teljesen egyet is értek. Ez mégsem változtat azon, hogy inkább húzatnám ki egy fogam, mint hogy átmenjek a szomszédba.

-    Egyáltalán miért olyan fontos ez a csomag?

-    Hát pont ez az - mondja anya, kontyba csavarva hosszú, egyenes haját. - Az értesítést egy bizonyos Catherine Beatty küldte, én pedig nem ismerek ilyen nevű személyt, és nem is rendeltem semmit. De az értesítés a munkahelyi e-mail-címemre érkezett, a címünk pedig benne van a telefonkönyvben.

-    Egy titokzatos csomag.

Anya szeme csillog.

-    Szeretem a meglepetéseket.

-    Kivéve, ha valaki egy pókokkal teli csomagot, vagy egy levágott kezet küldött. Lehet, hogy túlságosan erősen szurkáltál meg valakit.

-    Vagy pont megfelelően szurkáltam meg valakit, és most csokoládét küld nekem. - Felemel egy tollat az asztalról, és a hajába döfi, hogy megerősítse a kontyát. - Zorie, kérlek! Amíg még apád mással van elfoglalva.

Az utolsó szavakat fojtott hangon ejti ki. Apa kiakadna, ha meglátna a szomszédban.

-    Rendben. Megyek - mondom, de cseppet sem örülök.

Viszlát, nyári tervek, szerettelek titeket!

Egy kézzel írt RÖGTÖN JÖVÖK! feliratú táblát állítok a pultra, kivánszorgok az ajtón a reggeli napfénybe, és felkészülök a végzetemre.

A Mission Street sarkán található Játékok a padláson - avagy Cicik és popsik, ahogy anya vicceskedve nevezi egészen addig, míg apa egy hűvös pillantással le nem inti őt - egy nőkre specializálódott szexbutik. Tiszta és jól bevilágított, nem úgy, mint a város másik végében található koszos és elsötétített ablakú Szerelmi rakéta, ahová csak balfácánok járnak, és a nap huszonnégy órájában nyitva van. Nyilván azokra az esetekre, ha valakinek hajnali háromkor hirtelen bolyhos bilincsre lenne szüksége.

A mi szomszédságunkban lévő bolt kirakata minden hónapban új dekorációt kap, amiről maga a tulajdonos gondoskodik. Ebben a hónapban egy erdőt láthatunk, ahol a műfűből gondosan válogatott gumidildók meredeznek mérges gombák módjára. Lehet, hogy ez vicces, de sajnos túl sok ember látja, nekem pedig sziporkázó beszólások sorát kell végighallgatnom miatta az iskolában.

Egymással harcban álló üzleteink és közelükben lévő otthonaink egy fákkal körülölelt bevásárlóutca végében találhatók, helyi gyártású termékeket kínáló butikok, bioéttermek és galériák szomszédságában. Zsákutcánk legtöbb épülete olyan viktoriánius stílusban épült ház, melyet lakásokra osztottak, és társasházzá alakítottak. Nem éppen az a hely, ahol szexuális segédeszközöket árusító boltra számítana az ember.

Apa szerint, „nem fiatal lányoknak valók” az olyan helyek, melyek „házassági kellékeket” árusítanak. Az üzlet két női tulajdonosa gyakran hervasztja le apa arcáról a ragyogó mosolyt. Ha apa McCoy, akkor ők a Hatfieldek közé tartoznak. Ha pedig Burr, akkor ők olyanok, mint két Hamilton. Szomszédaink az Ellenségeink, és mi nem barátkozunk Mackenzie-ékkel. Nem, a legkevésbé sem.

Anya jóban volt velük, így nem egészen ért egyet apával.

És én? Én nem tudok dönteni. Ez az egész szituáció kiakaszt. Mert az egész bonyolult. Nagyon, nagyon bonyolult.

Rózsaszín falak és műanyagszag burkol magába, amint az üzletbe lépek. Még dél sincs, és csupán néhány vásárló nézelődik odabent - micsoda megkönnyebbülés! Elfordítom tekintetem egy bőr lovaglóostorokkal teli vitrinről és az üzlet közepén álló pulthoz sietek, ahol két, a negyvenes évei elején járó nő cseveg egymással. Most már az ellenség térfelén vagyok. Reméljük, nem kapok golyót.

-    Nem Alice Cooper volt - mondja egy vállig érő, sötét hajú nő, miközben egy kartondobozt emel a pultra. - Az a fickó volt az, aki a vörös hajú műsorvezetőt vette el. A hogyishívják. Osbourne.

A mellette álló zöld szemű, világos bőrű nő a pultnak támaszkodik, és erősen szeplős orrát vakarja.

-    Ozzy? - kérdezi az amerikai és skót akcentus lágy elegyével. - Nem hinném.

-    Fogadok egy muffinban! - Barna szemei végigpásztáznak a pult fölött, és az enyémbe kapcsolódnak. Hosszúkás arcán mosoly tűnik fel. - Zorie! Rég láttalak!

-    Szia, Sunny! - mondom, majd a szeplős felesége felé fordulok: - Mac!

-    Csini szemüveg - dicséri Sunny a kék retró cicás szemüvegemet.

Van még egy tucatnyim belőle, mind eltérő színű és stílusú. Piszok olcsón veszem őket egy webshopban, és a ruháimmal kombinálom őket. A világító rúzsok és a skót kockás dolgok mellett a menő szemüvegekért vagyok oda leginkább. Lehet, hogy okostojásnak látszom bennük, de egyben stílusos is vagyok.

-    Köszi - válaszolom, és komolyan is gondolom. Nem először fordul elő, hogy igazán bánom, hogy apu harcban áll ezzel a két nővel. Nem olyan régen még a második családomnak éreztem őket.

Amióta csak Sunnyt és Jane „Mac” Mackenzie-t ismerem, akik már akkor is a zsákutca másik oldalán laktak, amikor mi ideköltöztünk, mindig is ragaszkodtak ahhoz, hogy Sunnynak és Macnek nevezzem őket. Nem Mrs.-nek vagy

Missnek, vagy bármi hasonlónak. Mindketten tősgyökeres kaliforniaiak. Tudják, csak olyan átlagos valamikori punk-feminista leszbikus szexbolttulajdonosok.

-    Segíts nekünk! „Városi legendák rocksztárokról”-t játszunk - mondja Mac, lángvörös haját arcából félresöpörve. - Melyik heavy metál zenész harapta le egy denevér fejét a színpadon még a hatvanas években?

-    A hetvenes években - javítja ki Sunny.

Mac játékosan forgatja a szemét.

-    Tök mindegy. Figyelj, Zorie! Szerintünk vagy Ozzy Osbourne vagy Alice Cooper volt az. Szerinted?

-    Hát, nem igazán tudom - válaszolom azt remélve, hogy feladják, én pedig megkaphatom amiért jöttem, és eltűnhetek. De mindketten úgy tesznek, mintha semmi nem változott volna, és továbbra is átjárnék hozzájuk vasárnaponként vacsorázni. Mintha az apám nem fenyegette volna meg őket, hogy szétveri a boltot egy baseballütővel, amiért elriasztják a vendégeit, és mintha ők nem azt válaszolták volna, hogy csessze meg, miközben egy tucat ember bámulta őket az utca túloldaláról, és rögzítette a jelenetet a mobiljával. A felvétel egy órán belül felkerült a YouTube-ra.

Na ja. A régi szép idők. Apa sosem kedvelte Mackenzie-éket, akkor sem, amikor még csak a „fura” szomszédok voltak az utcából. De amióta múlt ősszel megnyílt a szexboltjuk, a klinika pedig elkezdett népszerűtlenné válni, az ellenérzései felerősödtek.

Na de mindegy. Ha Sunny és Mac úgy akar tenni, mintha minden rendben lenne, felőlem legyen. Belemegyek a játékukba, ha ezen múlik, hogy hamarabb kiszabadulhatok innen.

-    Talán Alice Cooper - válaszolom.

-    Kizárt. Ozzy Osbourne volt az - állítja magabiztosan Sunny, miközben papírvágóval vágja fel az asztalon álló dobozt. - Nézz utána, Mac!

-    Tönkrement a telefonom.

Sunny csettint egyet a nyelvével.

-    Na persze. Vagy egyszerűen csak nem akarod

elveszíteni a fogadást.

- Lennon tudni fogja.

A gyomrom hirtelen összerándul. Több okom is van arra, amiért nem szeretek idejönni. A dildóerdő. Az aggodalom, nehogy meglásson valaki, akit ismerek. Apám viszálya a pult mögött álló két nővel. De amiért a leginkább azt kívánom, bár láthatatlanná válnék, az a raktárból hanyagul kisétáló tizenhét éves fiú.

Lennon Mackenzie.

Monster pólóban. Fekete farmerben. Fekete, térdig érő bakancsban. Fekete, oldalra fésült, tépett hajjal, mely egyszerre kócos és gondosan rendezett.

Ha egy gonosz anime hős életre kelne, hogy sötét sikátorokban bujkáljon, miközben a világ elpusztítását tervezi, valószínűleg úgy nézne ki, mint Lennon, aki tökéletes megtestesítője mindennek, ami furcsa és kísérteties. Annak is ő az oka, hogy nem akarok az iskolai menzán a csőcselékkel enni.

Egyik kezében egy zombis képregényt tartva, másik hóna alá pedig valami beazonosíthatatlan dolgot szorítva pillant kék kockás ingemre, majd tekintete feljebb kúszik, és megállapodik az arcomon. Tartása hirtelen megmerevedik és jegessé válik, amikor pedig sötét szemei találkoznak a pillantásommal, tökéletesen megerősítik, amit eddig is tudtam: nem vagyunk barátok.

A helyzet az, hogy régebben azok voltunk. Jó barátok. Na jó, legjobb barátok. Rengeteg közös óránk volt, és mivel szemben lakunk egymással, iskola után is együtt lógtunk. Fiatalabb korunkban együtt bicikliztünk el a városi parkba. Középiskolában biciklizés helyett együtt sétáltunk végig a Mission Streeten a helyi kávézóba - a Sajtkukacba -Andromédával, a fehér huskymmal.

Aztán ezek késő esti, öböl ment sétákká váltak. Ő Medúzának hívott sötét, zabolátlan tincseim miatt, én pedig őt Zordnak a gót stílusa miatt. Mindig együtt lógtunk. Elválaszthatatlan barátok voltunk.

Aztán tavaly minden megváltozott.

Minden bátorságomat összeszedve és szemüvegemet

megigazítva udvariasan elmosolyodom, és köszönök neki.

Válaszul felszegi a fejét. Ez minden. Korábban rám bízta a titkait, most pedig még szóbeli üdvözlésre sem méltat. Azt hittem, eljön az idő, amikor ez nem bánt többé, de a fájdalom épp olyan erős, mint volt.

Új terv: egy szót sem szólni hozzá. Tudomást sem venni a jelenlétéről.

-    Szívem - mondja Sunny Lennonnak, miközben valami síkosítófélét csomagol ki. - Melyik rocksztár harapta le egy denevér fejét? A másik, kevésbé menő anyád szerint Alice Cooper volt az.

Mac úgy tesz, mintha megsértődne, és rám mutat:

-    Zorie szerint is ő volt!

-    Akkor Zorie téved - mondja Lennon elutasítóan. Hangja olyan mély és karcos, mintha egy sötét, mély kútból szólna. Ez a másik, amely megőrjít Lennonban. Nem csak hogy jó hangja van; vonzó hangja van. Erőteljes, magabiztos, és túl szexi ahhoz, hogy aki hallja, közömbös maradhasson. Olyan hangja van, mint egy gonosz szinkronszínésznek vagy egy sátáni rádióbemondónak. Az egész testem libabőrös lesz tőle, és be kell ismernem, hogy Lennon még mindig hatással van rám.

-    Ozzy Osbourne volt az - tájékoztat minket.

-    Megmondtam! - sandít Sunny Macre győzedelmesen.

-    Csak tippeltem - mondom Lennonnak, hangomban egy kicsivel több haraggal, mint szeretném.

-    Rosszul tippeltél - válaszolja hangjában leplezetlen unalommal.

-    Miért kéne a rocktörténet denevérkínzásainak szakértőjének lennem?

Ez sokkal inkább az ő terepe.

-    Ez nem valami bennfentes információ - mondja, miközben egyik kezével félresöpri szeméből a mesterségesen kócolt haját. - Ez a popkultúra része.

-    Nyilván. Nélkülözhetetlen tudás ahhoz, hogy bekerüljek arra az egyetemre, amelyikre szeretnék. Feltétlenül fejben tartom a felvételiig.

-    Az élet több holmi felvételiknél.

-    Nekem legalább vannak barátaim - válaszolom.

-    Ha azt hiszed, hogy Reagan és a klikkje tényleg a barátaid, akkor sajnálatos módon ki kell hogy ábrándítsalak.

-    Jóságos ég, ti ketten! - mondja Sunny. - Menjetek szobára!

Az arcomat elönti a forróság.

Na nem. Ez nem egy titokban tetszel-féle veszekedés. Ez egy titokban utállak-dolog. Persze szép az ajka, a haja meg a bariton hangja, és nem vagyok vak: Lennon nagyon is vonzó. De azzal az egy alkalommal, amikor a barátságunk egyetlen lábujjai is átlépte a határt - abban az időszakban, melyet a Nagy Kísérlet időszakának neveztünk -, végül hüppögve találtam magam az év elejei banketten, és azon tűnődtem, mit ronthattunk el.

Soha nem jöttem rá, de ötleteim azért vannak.

Lennon szenvedő tekintettel néz az anyjára, mintha csak azt kérdezné, végzett-e a monológjával, majd Machez fordul.

-    Ozzy denevéres történetét eltúlozták. A közönségből valaki felhajított egy döglött denevért a színpadra, ő pedig azt hitte, műanyagból van. Amikor leharapta a fejét, teljesen ledöbbent. A koncert után kórházba kellett szállítani, és kapott egy veszettség elleni oltást.

Sunny Mac csípőjéhez üti a sajátját.

-    Nem számít. Attól még igazam lett, szóval tartozol nekem egy muffinnal. Kókuszosat szeretnék. És mivel nem reggeliztünk, most azonnal kérem. Tízóraira.

-    Ez nem is hangzik rosszul - mondja Mac. - Zorie, te is kérsz egyet?

Megrázom a fejem.

Mac Lennonhoz fordul:

-    Édesem, édeském - mondja hízelgő, kedélyes hangon -, el tudnál szaladni a pékségbe? Nagyon kérlek!

-    Anyám, anyácskám, fél óra múlva a munkahelyemen kell lennem - válaszol Lennon, engem meg halálra idegesít, hogy lehet ilyen kedves a szüleivel, amikor egy pillanattal korábban még olyan hűvös volt velem. Mikor a pultra teszi a könyvet, meglátom, mit tart a könyöke hajlatában: egy vörös szakállas-agámát, mely nagyjából olyan hosszú, mint az alkarom. Pórázon van, mely egy fekete bőr hámhoz kapcsolódik apró karjai körül. - Vissza kell tennem Ryukot a terráriumába, mielőtt elmegyek.

Lennon imádja a hüllőket, nyilván. Egy egész hüllőkolónia él a szobájában: kígyók, gyíkok, és az egyetlen kivétel: egy tarantula. Részmunkaidőben dolgozik a Mission Street-i hüllőkereskedésben, ahol kedvére rajonghat együtt magához hasonló kígyóimádókkal.

Mac átnyúl a pulton, megsimogatja az állat pikkelyes fejét, majd gyerekes hangon gügyögni kezd:

-    Rendben. Győztél Ryuk. Ó, kedvesem, megszabadulhatsz a hámtól.

Lennon a manga könyv tetejére ereszti az agámát. Ryuk megpróbál megszökni, és majdnem leesik a pultról.

-    Nem túl hatékony módja a menekülésnek - mondja neki Lennon. - Ha végezni akarsz magaddal, inkább adagold túl magad hüllővitaminnal.

-    Lennon - inti le lágyan Sunny.

Lennon ajka sötét vigyorra húzódik.

-    Bocs, mama.

Fiatalabb korunkban kegyetlenül kigúnyolták őt a többiek az iskolában: Tudod, melyik anyád melyik? Lennon Sunnyt mamának, Macet anyának szólítja. És habár Mac adott neki életet, az ő szemében egyikük sem kevesebb a másiknál.

Sunny a száját csücsöríti, és rámosolyog. Minden meg van bocsátva. A szülei mindig mindent megbocsátanak neki. Meg sem érdemli őket.

-    Ki vele, Zorie, mi szél hozott? - kérdezi Mac, miközben Lennon a hüllő apró hámját igazgatja.

Lennon mellé kell lépnem, hogy ne a háta mögül válaszolgassak. Mégis mikor nőtt ez a fiú ilyen magasra?

-    Anyám a FedEx csomagját keresi.

Mac Sunnyra néz. Szemük szinte egyszerre villan.

-    Valami baj van? - kérdezem gyanakodva.

Sunny megköszörüli a torkát.

-    Semmi, drágám. - Egy pillanatig habozik. - Illetve de -mondja, miközben a pult alá nyúl, és előhúz egy kartonborítékot, majd bocsánatkérőn átnyújtja. -Tévedésből kibontottam. De nem olvastam el anyád levelét. Csak akkor vettem észre a címet, amikor már nyitva volt.

-    Semmi baj - mondom. Korábban is előfordult ilyesmi, és apám vérnyomása az egekbe megy tőle, de anyámat nem érdekli a dolog. Csakhogy Mac ezúttal szokatlanul kellemetlenül érzi magát. Még Lennont is távolabb érzem magamtól, mint rendesen. A kisugárzása hűvösből egyenesen fagyossá vált. Fejemben megkondulnak a vészharangok. - Most vissza kell mennem - mondom úgy téve, mint akinek az egészből semmi sem tűnik fel.

-    Üdvözöljük Joyt - mondja Mac. - Ha anyukád szeretne meginni egy kávét... - majd elhallgat, és szélesen rám mosolyog. - Nos, tudja, hol talál minket.

Sunny bólogat.

-    És te is. Ne légy olyan távolságtartó!

Most én érzem magam kényelmetlenül. Úgy értem, még kényelmetlenebbül, mint ebben a boltban általában.

-    Persze. Köszönöm - tartom fel a csomagot, miközben megfordulok, és majdnem a pulton lévő hatalmas kék vibrátorba ütközöm. Ösztönösen kinyújtom a karom, hogy megfogjam a billegő műanyagdarabot, majd hirtelen tudatosul bennem, mit is fogok valójában. Te jó ég!

Irány kifelé. Gyerünk!

Miközben kifelé igyekszem, majdnem megbotlom a saját lábamban, és hosszan sóhajtok, mikor ismét a friss levegőre jutok. Most pedig gyorsan vissza a klinikára.

Mikor már a recepciós pult védelmében ülök, tekintetem a Mackenzie-éktől kapott borítékra csúszik. Egy San Franciscó-i címről érkezett, és Joy Everhartnak címezték. Fogalmam sincs, hogy nézhették nekik szóló küldeménynek, de mindegy.

Miután szétnézek az előtérben, és meggyőződöm róla, hogy senki nincs a közelben, belesandítok a borítékba.

Egy kézzel írt levél és egy kisméretű fotóalbum van benne. A márkáját felismerem az internetes reklámokból: csak fel kell tölteni a képeket, és néhány nap múlva meg is érkezik postán a fotóalbum. A borítékra míves betűkkel a

következőt írták: A bahamai nyaralásunk.

Kinyitom az albumot, és egy csomó vakációs fotót találok benne. Óceán. Tengerpart. Apám sznorkelezés közben. Apám, amint átölel egy fürdőruhás nőt.

Várjunk csak!

Hogy mi?

Gyorsabban lapozok, és a fényes lapokat bámulom, melyek csupa hasonló képpel vannak tele. Vacsorák és trópusi italok. Apám az elbűvölő mosolyával. Csakhogy nem anyámra, hanem valami idegen nőre mosolyog. Egy arany karpereces és meghosszabbított szempillájú idegen nőre. Apa átkarolja őt, az egyik képeken pedig a nyakát csókolja.

Mi ez az egész? Valami kis kaland anyám halála után? Valaki Joy előtt? Előhúzom a levelet.

Joy,

nem ismersz engem, de nőként azt gondoltam, erről tudnod kell. A képek a tavalyi nyaralásunkon készültek.

Minden jót, valaki a sok közül

Ujjaim zsibbadni kezdenek. Múlt nyáron? De hát apa itt volt, és egész nyáron a klinikán dolgozott. Nem, várjunk csak. Egy hétre Los Angelesbe utazott egy masszázsterápia konferenciára. Aztán megdöbbentően lebarnulva jött haza... Azt mondta, minden délután a hotel medencéjénél napozott.

- A francba! - suttogom.

Apámnak szeretője van.

Kizárólag erre tudok gondolni. Este, miután anya hazaér a nagyitól az oaklandi találkozóról, és kölcsönadja az autóját, a Melita Hills-i csillagvizsgáló sötét előadótermében ülök a csillagászati klub havi találkozóján. Néha kimegyünk a tetőre a teleszkópokkal, de ebben a hónapban csak információs megbeszélés van. Most viszont a Bahamákról szóló fotóalbumnak köszönhetően a legkevésbé sem tudok odafigyelni dr. Viramontesra, a Berkeley nyugdíjazott tanárára, aki a helyi csoportunk elnöke, dr. Viramontes a pódiumon állva beszél a csoporthoz - egy tucatnyi emberhez, akiknek a többsége nyugdíjas, velem egykorú diákból csak kevés van -, közel a kapcsolókhoz, melyek éjszakai égbolttá alakítják a plafont. Már negyedórája elvesztettem a fonalat, mikor arról beszélt, hogy hová megyünk majd megnézni a Perseidák meteorrajt.

Helyette azt a képet látom magam előtt, melyen apa egy idegen nőt csókolgat.

Hazudott anyának. Hazudott nekem.

Sőt, arra kényszerített, hogy én is hazudjak, hiszen azt mondtam anyának, hogy semmiféle levelünket nem kézbesítették Mackenzie-éknek. Eszemben sem volt kézbesíteni anyám fájdalmainak időzített bombáját. Főleg nem most, amikor csak úgy ragyog a vidámságtól, és arra bátorít, hogy menjek el Reagannel kempingezni. Sőt, talán soha. Nem tudom. Ez tönkre fogja tenni a családunkat.

Még soha nem voltam olyan helyzetben, hogy olyan fotókat kellett volna rejtegetnem apámról, melyeken anyámat csalja. Ráadásul talán többször is megcsalta. Három, esetleg négy nővel is. Vajon mit értett ez a nő az alatt, hogy „valaki a sok közül”? A képek múlt nyárról valók, és kétlem, hogy a nő apára akarná haragítani a feleségét, ha még mindig együtt lennének. Vajon mikor ért véget a

kapcsolatuk, és hányán voltak rajta kívül? Vagy hányán vannak?

Csak úgy felszedi az akupunktőröket az alternatív orvoslási konferenciákon?

Vagy mind helyiek?

Ismerem bármelyiküket is?

Aú! Csak belegondolok, és megfájdul a fejem. Ami pedig a leghátborzongatóbb az egészben, az az, hogy az idegen nő a képeken nagyon hasonlít a szülőanyámra. Persze egyértelműen nem ő az, és ez az idegen fiatalabb, mint amennyi idős az anyám volt, amikor meghalt, de a hasonlóság akkor is nyugtalanító, és ez megőrjít engem.

Az apám szeretője úgy néz ki, mint a halott felesége. Ez nem normális.

De hát miről beszélek? Az egész úgy nem normális, ahogy van, mit számít, hogy néz ki az a nő? Anya ma reggeli mosolyára gondolok. Fogalma sincs róla, hogy apám megcsalta őt. A gondolattól ismét megfájdul a gyomrom.

Hála Istennek, a rendes recepciós ebédidőben leváltott engem. Nem lettem volna képes apa szemébe nézni.

Fáj a hasam. Összeszorul a szívem. Ez az egész dolog egyszerűen helytelen, helytelen, helytelen.

A hab a tortán pedig, hogy Mackenzie-ék tudják. Sunny és Mac látták, mi van a borítékban. Látniuk kellett. Legalábbis abból ítélve, ahogy viselkedtek, és hogy felajánlották a kávét, ha beszélgetni akarunk. Nem hibáztatom őket azért, hogy belenéztek a borítékba. Ha tényleg véletlenül nyitották ki, akkor is felülkerekedett rajtuk a kíváncsiság. Ahogy rajtam is.

Óriási hiba volt.

Jóságos ég! Vajon Lennon is tudja?

- Mi a baj?

Összerezzenek, és észreveszem, hogy időközben vége lett a találkozónak. Aki pedig hozzám szólt, az a mellettem ülő barna hajú lány. Avani Desai-t azóta ismerem, amióta Lennont és Reagant. Mindketten hetedikes korunkban bolondultunk bele a csillagászatba. Teljesen odavoltunk a bolygókért. Avani és én együtt jártunk át Reagenhez aludni, maradtunk fent sokáig, hallgattunk zenét és a pletykáltunk, míg Reagan szülei aludtak. De amikor én követtem Reagant a suli elit klikkjébe, Avani nem tartott velünk. Jól érezte magát a saját társadalmi helyzetében, és ezért mindig is irigyeltem. Most már csak a csillagászklubban beszélgetek vele.

-    Nincs semmi baj - mondom. Eszemben sincs megosztani vele az apám szeretője miatt érzett szégyenemet. - Csak elgondolkodtam.

-    Azt észrevettem - mondja mosolyogva, és karját keresztbe fonja a Neil deGrasse Tysont ábrázoló pólója fölött, melyen egy felirat is látható: NEAL A SZÍVEMBE. -Egész idő alatt „gondolkodtál”, míg Viramontes a meteorrajjal kapcsolatos terveiről beszélt.

A klubtagok többsége már szivárog kifelé, de néhányan még dr. Viramontes pódiuma körül sertepertélnek. Avani magyarázatra várva néz rám, én pedig, hogy kíváncsiságát kielégítsem, mondom, ami először eszembe jut.

-    Meghívtak Reagannel kempingezni - mondom.

Legnagyobb meglepetésemre felderül az arca:

-    Ó, hallottam róla.

Várjunk csak! Szóval ő tudott róla, én pedig nem? Mióta beszél újra Reagannel egyáltalán?

-    Hallottam Brett Seagert erről beszélni - magyarázza izgatottan fordulva felém, miközben keresztbe teszi a lábát. - Az illatszerüzletben futottam össze vele és a nővérével.

-    Micsoda? - most már kíváncsi vagyok. Nagyon kíváncsi.

Avani szaporán bólogat.

-    Mögötte álltam a kasszánál. Valakivel telefonált, és arról beszélt, hogy kempingezni megy a King’s Forest közelébe néhány iskolatársunkkal. Csak Reagan nevét tudtam kivenni. Próbálta meggyőzni a vonal másik végén lévő akárkicsodát, hogy tartson vele.

Brett Seager kisebb híresség az iskolánkban. Habár a szülei nincsenek túlságosan eleresztve, valahogy mégis állandóan olyan dolgokban vesz részt, mint például az ejtőernyőzés. Rendszeresen bemegy a színpad mögé a

legmenőbb koncerteken, és a gazdag haverjai villájának tetejéről ugrál luxusmedencékbe. Mégis több van benne, mint egy menősködő partiarcban. Jack Kerouacot és Allen Ginsberget olvas, és ismer minden amerikai beatköltőt, ellentétben a legtöbb sráccal, akik azt sem tudják, milyen egy könyvesbolt belülről.

Szóval igen, helyes és népszerű, de azért nem erről szól élete minden másodperce. Titkon már általános iskola óta odavagyok érte. A vonzalom akkor változott kisebb megszállottsággá, mikor a tavaszi szünetben csókolózni kezdtünk egy buliban. A rákövetkező napon Brett természetesen megint összejött a volt barátnőjével, akivel folyamatosan hol együtt vannak, hol nem. Reagan próbált azzal felvidítani, hogy a kerítőnőt játszva bemutatott néhány srácnak. Azt hiszem, nem ez volt élete legjobb ötlete, mert egyik sráccal sem voltam egy hullámhosszon, aztán a nyáron Brett is szakított a barátnőjével.

De a lényeg az, ha igaz, amit Avani hallott, akkor úgy tűnik, Brett is részt vesz Reagan kempingezésén. Ettől pedig mindjárt sokkal izgalmasabbá válik az egész program.

És természetesen stresszesebbé is, mert nem számoltam Bret-tel. Reagan anyja azt mondta, csak lányok lesznek, és kizárt, hogy a szüleim olyan helyre engedjenek felügyelet nélkül egy hétre, ahol fiúk is vannak. Apám teljesen kiakadna.

Ez az információ valószínűleg csak pult alatt terjed.

-    Biztos vagy benne, hogy Brett azt mondta, jönni fog? -kérdezem Avanit.

-    Aha - mondja, és felhúzza vállait, hogy izmosnak tűnjön, mint Brett. - Haver, velem kell jönnöd. Muszáj beugranom abba a durva vízesésbe. Majd feltöltjük a videókat Instagramra.

Gyengén utánozza őt, én pedig grimaszolok.

Avani megvonja a vállát.

-    Csak azt mondom, amit hallottam.

-    Kivel telefonált? - kérdezem.

-    Fogalmam sincs. Talán a legújabb legjobb haverjával. Állandóan váltogatja a barátait, és rendszerint mindig azokkal van jó viszonyban, akiknek éppen nincsenek otthon a szülei, és akiknek elég nagy a háza valamelyik újabb legendás attrakciójához.

-    Csak játssza az agyát - mondom. - Valójában nem ilyen.

Avani arca megenyhül.

-    Elnézést. Tudom, hogy te kedveled őt, főleg az után a buli után.

Azt kívánom, bár soha ne meséltem volna neki arról a csókról. Gyengének érzem magam tőle.

-    Egyébként is, azt hiszem, ezen a nyáron jelentősen kibővült a baráti köre. Katy azt mondta, hogy néhány hete Lennon kocsijának anyósülésén látta őt.

Hogy mi? Lennon és Brett barátkozik egymással? Ez már a vég kezdete.

-    Erősen kétlem.

- Talán nem így volt. Lennon egy kicsit nagyobb súlycsoportban játszik, mint Brett.

-    Azt hiszem, ezt egy kicsit eltúlzod - mondom durcásan.

-    Én pedig azt hiszem, bármi történt is közted és Lennon között...

-    Avani - szólok közbe. Nem szeretek Lennonról beszélni. Avani nem tud a Nagy Kísérletről. Avani csak azt tudja, hogy találkoznom kellett volna vele a banketten, de azt nem tudja, miért nem értem rá végül. Senki sem tudja. Igazából még én magam sem. De már nem próbálom megérteni, mit miért csinált Lennon.

Könnyebb egyáltalán nem gondolni rá.

-    De inkább hagyjuk - mondja Avani. - Elnézést, hogy felhoztam a témát. Nem rám tartozik.

Néhány pillanatig hallgatok, majd Avani oldalba bök a könyökével.

-    Szóval. kempingezni mentek. Az erdőbe, egyedül. Lehet, hogy most összejönnek a dolgok Brettel. Mikor is mentek?

Kis idővel ezelőtt írtam Reagannek, de csak annyit válaszolt, hogy majd később leírja a részleteket. Normális esetben megőrülnék az ilyesmitől, de jelen esetben jobban lekötött az, hogy megfelelő helyre rejtsem az apám kapcsolatát feltáró fotóalbumot. Most azt kívánom, bár kicsikartam volna Reaganból valami érdemi választ. A falra mászom ennyi lehetőségtől és ismeretlen tényezőtől.

-    Azt hiszem, néhány nap múlva - mondom. - Azt viszont biztosan tudom, hogy egész hétre maradni akar.

Avani álla leesik.

-    De hát akkor lesz a meteorzápor! Reméltem, hogy te is a csoporttal tartasz majd a hétvégi kiruccanásra.

-    Milyen csoporttal?

-    A mi csoportunkkal. Az East Bay Csillagászati Klubbal -mondja a homlokát ráncolva. - Egyáltalán nem figyeltél?

Hát nem.

Avani felvilágosít.

-    Ahelyett, hogy az obszervatóriumban találkoznánk, dr. Viramontes elvisz minket egy csillagoségbolt-parkba Condor Peak környékére, hogy onnan nézhessük a meteorrajt.

A Condor Peak Nemzeti Park. Ők rendezik az éves északkaliforniai csillagpartit.

-    A környék összes többi csillagászati klubja is jelen lesz - teszi hozzá Avani.

A Halál-völgy mellett Condor Peak a legközelebbi csillagoségbolt-park. Ez annyit tesz, hogy a terület védett a mesterséges fényszennyeződéstől, ezért ott több csillagot lehet látni. És habár rendeztünk néhány kisebb csillagbulit a mi csillagvizsgálónkban, még soha nem voltam ilyen nagy eseményen más csillagászati klubokkal. Ez hatalmas dolog.

Mérlegelem a lehetőségeimet. Egyfelől a bennem lakozó okostojás igazán szeretne eljutni a csillagbulira. Na de most komolyan! A Perseidák meteorraj évente csak egyszer látható! Másfelől viszont ott van Brett Seager.

Kétkerekű laptoptáskáját maga után húzva dr. Viramontes tűnik fel a széksorok között. Amint meglát minket, megáll. Szeretem, ahogy a szeme sarkában összegyűlnek a ráncok, amikor mosolyog.

-    Nos, hölgyek, csatlakoznak a Condor Peak-i zarándoklathoz? Fantasztikus fotókat fogunk készíteni. Jól jöhet majd az egyetemi jelentkezéseknél, ráadásul más csillagászprofesszorok is jönnek majd, valamint az Éjszakai Égbolt Program egyéb kitűnő kutatói is jelen lesznek. Ráadásul, igaz, ezt nem akartam az egész csoport előtt mondani, de még arra is van esély, hogy felbukkan Sandra Faber.

Sandra Faber a Santa Cruz-i egyetemen tanít asztrofizikát. Természettudományos kutatásaiért Nemzeti Tudományos Éremmel tüntették ki. Nagyon fontos ember. Ha megismerkedem egy ilyen emberrel, az egyenesen a Stanfordba repíthet, ahová majd járni akarok, hogy csillagászatot tanuljak.

Avani izgatottan sóhajt, és megböki a vállam.

-    Na, most már igazán jönnöd kell.

-    Kempingezésre vagyok hivatalos a Sierra-hegységbe -mondom a professzornak, habár tele vagyok kétséggel. Miért nem lehetnek egyszerűbbek a dolgok?

dr. Viramontes átveti vállán hosszú, ősz varkocsát, melyet egy gyöngykapocs tart egyben a fonat végén. A helyi Ohlone indián törzsből csinálhatta neki valaki.

-    Nagy kár. Merrefelé?

Megosztom vele, amit anyámtól tudok a kemping fekvéséről.

dr. Viramontes az állát vakarja.

-    Azt hiszem, tudom, melyik kempingről van szó. Nincs messze Condor Peaktől. - Előhúz egy papírt a gurulós táska elülső zsebéből, és átnyújtja nekem. Tájékoztató a kiruccanásról. A térképre bök, és megmutatja, nagyjából hol található a kemping King’s Foresthez és Condor Peakhez képest. - Talán néhány óra az autópályán. Esetleg beugorhatna. Három éjszakán át ott leszünk.

-    És akkor találkozhatnánk - mondja Avani bátorítóan.

- Nem tudom, hogyan utazunk oda, de feltétlenül megérdeklődöm majd - mondom a papírt összehajtogatva.

-    Örülnénk, ha eljönne. Majd értesítsen, hogy döntött! -Két ujját a homlokához emelve szalutál, miközben emlékeztet, hogy figyelmesen vezessünk hazafelé.

-    Ugye jössz? - kérdezi Avani izgatottan, miközben a professzor távolodik.

Teljesen össze vagyok zavarodva. Görcsöl a gyomrom.

-    Nagyon szeretnék!

-    Akkor gyere! Találkozzunk Condor Peaken! Ígérd meg, Zorie!

-    Megpróbálom - mondom bizakodón, habár nem vagyok egészen biztos abban, hogy valóban sikerülni fog.

-    Vigyázz, csillagbuli, jövünk! - kiáltja Avani, én pedig egy pillanatra úgy érzem magam, mint régen.

De amikor elhagyjuk az előadótermet, és végigsétálunk a parkolón, eszembe jut, mi vár otthon.

Elhessegetem a borzalmat magamtól, és élvezem, ahogy elhagyom a domb tetején található csillagvizsgálót, és a város felé veszem az irányt. Tökéletes nyári éjszaka van, csillagok borítják az égboltot. Az én csillagjaim. Minden egyes pislákoló fehér pont hozzám tartozik. A csillagok csodálatosak, a városban csend van és sötét, én pedig jól érzem magam.

Kár, hogy ez nem igaz.

Normális körülmények között imádom anyám autóját vezetni, még akkor is, ha már kissé régi, és enyhén pacsuliszagú. A hangszórók basszusa nagyon jól szól, én pedig élvezem a hazavezető hosszú utat az autópálya és a sötétkék víz között. A távolban San Francisco fényei pislákolnak. Azon a néhány alkalmon kívül, amikor a szupermarketbe megyünk, ez az egyetlen lehetőségem, hogy anya kocsiját vezessem. De végül is, ő legalább megbízik bennem annyira, hogy néha átengedi a szedánt. Nem úgy, mint apa, aki soha nem hagyná, hogy a régi sportkocsiját vezessem. Túl sokat ér.

Most viszont képtelen vagyok kiverni a fejemből azt a bizonyos „valaki a sok közül” megfogalmazást a levél végéről, és azon tűnődöm, vajon apa más nőket is beültetette a hülye kocsijába. És ha igen, hányat? Mindig is azt hittem, hogy apám rendes ember, még ha kicsit műanyag és mesterkélt is, amikor túltolja a Divat Dani szerepét. Most viszont egyenesen Hugh Hefnerként képzelem el őt, egy-egy karcsú nővel a két oldalán.

Hánynom kell tőle.

Vékony pálmafák sötét körvonalai fogadnak, mikor bekanyarodok az utcába, és leparkolom az autót apa Corvette-je mögé, a házunk melletti keskeny beállóra. A rendelőben sötét van, így tudom, hogy már senki nem dolgozik. Habozva szedem a lépcsőfokokat a házunk bejáratáig, majd óvatosan kinyitom a bejárati ajtót.

Négylábú fehér szőrpamacs üget végig a nappalin, hogy üdvözöljön. Androméda öregszik, de még mindig imádnivaló és szép. Senki nem tud ellenállni barna és kék huskyszemeinek. Ujjaimat befúrom a nyakörve alá, és alaposan megvakargatom, miközben puszit nyomok a feje tetejére.

-    Szia, édesem - mondja anya. A kanapén ejtőzik egy takaró alatt, és egy magazint olvasgat a gyenge lámpafénynél, míg a tévében hang nélkül váltják egymást a reklámok. - Milyen volt ma a csillagászklubban?

-    Jó volt - adom át neki a kocsi kulcsait. - Apa hol van?

Anya a konyhából nyíló erkély felé bök az állával, ahol

egy sötét foltot veszek észre.

-    Telefonál.

Összeszorul a gyomrom, amikor meghallom apa hangját. Túl halkan beszél ahhoz, hogy bármit is kivegyek belőle. Állandóan telefonál, ráadásul általában zárt ajtók mögött. Eddig azt hittem, csak udvarias, mert anya nagyon régimódi a telefonálást illetően; ki nem állhatja, ha valaki nyilvánosan intézi a telefonügyeit.

Most viszont azon tűnődöm, vajon ki van a vonal másik végén.

Remélve, hogy nem tűnik fel neki idegességem, gyorsan elmondom anyának, hogy dr. Viramontes meghívott a csillagbulira. Az újságját lapozgatja, hümmög, láthatóan mással van cl foglalva. Látom, ahogy az erkélyajtó felé néz, és egy pillanatra egy apró vonal jelenik meg a homloka közepén.

Vagy talán csak képzelem az egészet.

Annyit mindenesetre biztosan tudok, hogy nem vagyok képes mosolyt erőltetni az arcomra, ha apám belép, ezért fáradtságot színlelve jóéjt puszit nyomok Joy arcára, és

Andromédával a sarkamban felmenekülök az emeletre.

A szobám tulajdonképpen a padlás átalakítva. A szüleim hálószobája a földszinten van, így az egész emelet egyedül az enyém. Csak én, egy ősi fürdőszoba zuhanyzó nélkül, és egy tároló tele fölösleges dolgokkal a rendelőből.

Zavarba ejtő módon a szobám alig változott valamit a gyerekkorom óta. A plafont továbbra is sötétben világító csillagok fedik, melyek már évek óta nem világítanak. A csillagocskákat lelkiismeretesen valódi csillagképekké rendeztem, de a Pegazus lábát kitevő csillagok egy kisebb földrengés során lepotyogtak. Az egyetlen, ami az elmúlt évekből származik, az a sok kézzel készített naptár - vagy ahogy én hívom őket, tervrajzok. Minden évszakra készítettem egyet, az egyes tevékenységeket pedig színkódok jelzik. Ezenkívül kinyomtatva és bekeretezve függenek a falon a legjobb galaxisfotóim. Az Orion-köd különösen jól sikerült. A csillagvizsgálóban készítettem egy speciális felszereléssel, melyet dr. Viramontestól kaptam kölcsön. A lilás ragyogást egy csillagászati képszerkesztő programmal erősítettem fel.

Miután bezárom az ajtót, a bekeretezett csillagtérképek mellett elhaladva átbújok egy naprendszer-modell alatt, mely az asztalom fölött lóg. A fényképalbumot az egyik fiók mélyére rejtettem, és most ellenőrzöm, hogy még ott van-e a több halomnyi milliméterpapírral teli tervezőnaptár, egy csomag színes szövegkiemelő és a mintás dekortapaszok alatt. A szüleim soha nem nyúlnak a holmimhoz - mert mindent gondosan rendszerezek -, ezért nem is igazán értem, miért aggódom. Valószínűleg csak lelkiismeret-furdalásom van.

A legjobb nem is gondolni rá.

- Amíg ki nem találom, mit csináljak, ez a mi kis titkunk marad - mondom Andromédának, aki felugrik az ágyamra, és golyóvá gömbölyödik. Nagyszerűen tud titkot tartani.

A szobám egyetlen ablakának franciaerkélye van, mely az utca végére néz. Nincs elég hely arra, hogy kiálljak rá, de a teleszkópom, melyet Nancy Grace Románról, az első vezető beosztású női NASA-csillagászról neveztem el, pont odafér.

Kinyitom az erkélyajtót, és kiveszem a teleszkópot a tokjából, hogy felállítsam. Valójában két teleszkópom van: ez, meg egy kisebb, hordozható darab. A hordozhatót nem igazán használom, de arról álmodozom, hogy majd magammal viszem a csillagbuliba Condor Peakre.

Kíváncsi vagyok, vajon tényleg összejön-e a kempingezés és a meteorraj-megfigyelés.

Sok tervezést igényel a dolog.

Gyorsan bepötyögök egy üzenetet Reagannek:

Szóval, a glamping kirándulásról. Ki megy? Te vezetsz? Melyik nap indulsz?

Szinte azonnal válaszol:

Nyugi már. Ágyban vagyok, rohadt fáradtan. El akarsz jönni velem holnap délután bevásárolni? Akkor majd mindent megbeszélünk.

Egyszerre érzek megkönnyebbülést és csalódottságot. Megkönnyebbültem, mert úgy érzem, rendben van, hogy én is megyek. Viszont csalódott vagyok, mert hiába kell annyi mindent előre megterveznem, Reagan csak úgy csípőből csinálja a dolgokat. Mindig azt mondja, hogy jobban kéne értékelnem a spontaneitást.

Kiütéses leszek a spontaneitástól.

Szó szerint.

Krónikus urtikáriától szenvedek. Ez a krónikus csalánkiütés jobban hangzó neve. Idiopátiás, mely azt jelenti, hogy az orvosok nem tudják pontosan megmondani, mi váltja ki, és meddig tart. Bizonyos élelmiszerek elfogyasztásakor, vagy ha allergén anyaggal érintkezem, és -főként - ha nagyon szorongok, viszkető, halványpiros dudorok jelennek meg a könyökhajlatomban és a hasamon. Ha nem nyugszom meg, és nem veszek be antihisztamint, hatalmas hurkákká fejlődnek, és napokra, sőt, akár hetekre is rajtam maradnak. Már hónapok óta nem jöttek elő, de a mostani, Reagannel és apával kapcsolatos aggodalmak után már szinte érzem, hogy újra viszketni kezdek.

Válaszolok Reagan üzenetére, és a holnapi találkozás részleteiről kérdezem. Majd összeszerelem a teleszkópomat, és az erkély közepére állítom az állványt.

Beállítom az objektívet, és körbenézek vele az utcánkban. Innen fentről a zsákutca egy hatalmas esőcseppnek tűnik, mely nyilvános parkolóhelyek tucatjával van töltve. Éjszaka a parkoló többnyire üres, így meglehetősen jól látom az utca másik oldalát, és kiszúrom Lennon autóját. Nehéz nem észrevenni. Egy nehézkes, ötvenes évekbeli Chevyje van, amely úgy néz ki, mint egy halottaskocsi. Két uszonyszerű vezérsík mered hátra a csomagtartó két oldaláról, a köztük domborodó csomagtartó ajtó pedig mintha csak koporsók elnyelésére szolgálna. Vagy bármi más hitványságéra, melyet a csomagtartóban tárol. Ez az autó pedig jelenleg a halványkék duplex ház előtt parkol: Mackenzie-ék háza előtt.

Nem tudom pontosan megmondani, melyik volt az a pillanat, amikor Lennon a képregényimádó szomszédfiúból egy csupa feketébe öltöző zombihasonmássá vált, de ha belegondolok, valamennyire mindig is kilógott a sorból. Lehet, hogy a körülmények miatt, melyek közt felnőtt. Biológiai apja - Adam Ahmed, Mac volt barátja - egy San Franciscó-i radikális punkformáció gitárosa volt. A banda nagyon népszerű volt a környéken a kilencvenes években, a púnk újjáéledésének idejében. A hároméves Lennont anyja magával hurcolta a turnékra, míg apja a Geen Day előzenekarában játszott.

Hát igen, nem mindig volt normális élete. De ő mindig normálisnak tűnt.

Egészen tizenegyedik osztályig. A bankettet követően napokig nem szóltunk egymáshoz. Már nem mentünk le a Sajtkukacba kávézni iskola után. Nem sétáltunk éjszakánként. Hetek teltek el így. Néha láttam őt az iskolában, de rövid beszélgetéseinket feszültség lengte körül, ő pedig másokkal kezdett barátkozni.

Meleg fény szüremlik ki a Mackenzie-ház egyik szélső ablakán. Lennon szobája az. Pontosan tudom. Az ablakból adtunk jelet egymásnak, mielőtt késő éjjel kiszöktünk, hogy bejárjuk a környéket Andromédával.

Útvonalakat terveztünk, és nevet adtunk nekik, Lennon pedig lerajzolta őket. Apró vázlatok és megjelölt utcák Lennon gondos kézírásával. Gyerekkorunk óta mindig térképeket rajzolt. Néhány képzeletbeli térkép volt, és könyvek alapján rajzolta őket; Középföldét például vagy hússzor újrarajzolta. És Melita Hillst is néhányszor. Tulajdonképpen a barátságunk is így kezdődött. Én új voltam Melita Hillsben, nem ismertem a környéket, ő pedig készített nekem egy térképet a Mission Street környékéről. Tavaly születésnapomra ennek egy nagyobb, aktuális verzióját kaptam tőle. Egy olyat, melyen kedvenc éjszakai sétaútvonalunkat is feltüntette. Még az öböl körül kanyargó bicikliút is rajta volt. Vicces kis rajzokkal jelölte meg a számunkra fontos helyeket, és jelmagyarázatot is mellékelt hozzá.

A térkép most lefelé fordítva hever ugyanabban a fiókban, ahová apám hülye fotóalbumát is rejtettem. Ki akartam dobni, amikor megszakítottuk a kapcsolatot, de nem sikerült rávennem magam, mert a Nagy Kísérlet is pontosan ezen a megrajzolt sétaútvonalon kezdődött.

Ki gondolta volna, hogy egy kis sétálás ilyen fájdalmakhoz vezet majd?

Kíváncsiságból felcsavartam egy kis teljesítményű lencsét, és Mackenzie-ék háza felé irányítottam a távcsövet. Csak egy rövid pillanatra. Nem mintha szokásom lenne a szomszédok utáni kémkedés. Gyorsan Lennon szobájára fókuszálok. A szoba üres. Hála istennek. Egy kis igazítás után egy bevetetlen ágyat látok, mögötte pedig a terráriumokat. Mikor legutóbb a szobájában jártam, csak kettő volt, de most legalább hat van belőle a polcokon, egy nagyobb méretű pedig a földön. A szobája kész dzsungel.

Végigjáratom a távcsövet a szobán. Van egy tévéje, és vagy ezer DVD-je, ingatag tornyokba rendezve, tokok nélkül. Biztos mind horrorfilm. Az asztala fölött egy hatalmas térkép lóg. Nem tudom, milyen térkép, de profi munka, biztos nem ő rajzolta - és biztos nem az éjszakai útvonalaink egyikét ábrázolja. Butaság még csak gondolni is rá, hogy akár az is lehetne.

Hirtelen egy árnyékot pillantok meg, ahogy az ajtó nyílik és csukódik. Lennon sétál be a képbe. Egyenként kapcsolja le a terráriumok lámpáit és hősugárzóit, majd az ágy szélére ül, és elkezdi kifőzni a bakancsát.

Itt az ideje letennem a távcsövet.

De nem teszem le.

Figyelem, ahogy leveti a bakancsát, és a szoba közepére hajítja. Majd felhúzza a pólóját, és kibújik belőle. Felsőteste most meztelen, csak egy fekete farmert visel. El kéne néznem, mielőtt tizennyolcas karikássá válik a dolog. De jézusmária, mióta ilyen... kidolgozott a felsőteste? Persze nem úgy néz ki, mint egy futballista, vagy ilyesmi. Túl vékony ahhoz, hogy kigyúrt legyen. Most hátradől az ágyon, hanyatt fekszik, karjait kiterjeszti két irányba, és a plafont bámulja. Én pedig őt bámulom.

És bámulom.

Megizmosodott, és a mellkasa is szélesebb lett. Vajon gyúrni jár? Kizárt. Ő egyáltalán nem olyan. Ő utál sportolni. Inkább elrejtőzik a sötétben valami képregénnyel.

Legalábbis azt hiszem, így tenne. Hirtelen úgy érzem, hogy már egyáltalán nem ismerem őt.

— Hát persze, hogy nem - suttogom magamnak. Megváltozott.

Én is megváltoztam. Illetve nem is. Máskülönben nem érdekelne továbbra is olyasmi, amihez már semmi közöm sincsen.

Élesítem a fókuszt, és több sornyi izmot látok gyúródni a basán, ahogy felül. És.

Az arcára pillantok. Egyenesen felém néz.

De nem csak úgy az én irányomba, hanem EGYENESEN RÁM.

A szívem hevesen dobogni kezd, elhátrálok a teleszkóptól, és a földre vetem magam. Sima mozdulat. Mintha nem is látta volna, mit csinálok. Bár inkább ott maradtam volna, az ég felé irányítva a teleszkópot. Megőrizhettem volna a hidegvérem, és úgy tehettem volna, mintha nem is igazán utána kémkedtem volna. De most? Teljesen meg vagyok alázva.

Szép munka, Zorie!

A padlón fekszem, haldoklom. Azt kívánom, bár visszacsinálhatnám az elmúlt pár percet.

Azt hiszem, ezt is hozzáadhatom azoknak a dolgoknak a listájához, melyek ma elromlottak. Androméda leugrik az

ágyról, és az orromat nyalogatja.

Új terv: Elmegyek a glampingtúrára - és a csillagbulira Condor Peakre -, még ha belehalok is. El kell tűnnöm erről a helyről. El a hűtlen apámtól. El a mindennapos megaláztatástól, melyet a szomszédos szexshop jelent. Messzire, jó messzire Lennontól.

-    Hé, ezt figyeld! Remekül fog kinézni rajtad! - mondja Reagan erős, érdes hangján, miközben egy Barbie-rózsaszín hátizsákot akaszt le a kampóról. Nagyjából tíz perce vagyunk a túraboltban, és Reagan már egy egész bevásárlókocsit megtöltött túrakellékekkel, mintha túlélőtúrára készülne. A bolt tulajdonosa valószínűleg a végösszeget számolgatja a fejében, és gondolatban új házára teszi le az előleget. Reagan megkapta az anyja hitelkártyáját, aki azzal eresztette el őt, hogy nyugodtan tombolja ki magát.

Jó lehet.

-    Jézusom! Nézd csak meg az árát! Túl drága - mondom

neki. Egy igazi túrazsákról van szó, mely fejtől fenékig beborítja az ember egész hátát, és elbír mindent, amire egy túrázónak szüksége lehet:    hálózsákot, sátorcövekeket,

ilyesmit.

-    Anya azt mondta, ebben a boltban bármit megvehetünk - ellenkezik Reagan cinkosan kacsintva rám, míg lófarkát átveti a válla fölött. - De meg fogja bánni. Apám viszont pont most keresett egy valag pénzt a tőzsdén. Mit gondolsz, miért döntöttek hirtelen úgy a szüleim, hogy Svájcba repülnek? Néhány hátizsákot gond nélkül ki tudnak fizetni.

-    Már négy is van belőle a bevásárlókocsiban - mutatok rá.

Négy hátizsák. Három sátor. Túrabotok. Hálózsákok. Fejlámpák. És egy zománc főzőszett, mert olyan „cukin” néz ki.

-    Szükségünk lesz rájuk - mondja Reagan hanyagul.

-    Azt hittem, glampingezni megyünk - ellenkezem. -Anyukád azt mondta az anyukámnak, hogy a sátrak már fel vannak állítva, és főznek is ránk.

Reagan a túraruházat irányába tolja a kocsit.

-    Igen, tavaly ott ünnepeltem a tizenhatodik

születésnapomat. Csinos kis jurták vannak ott.

-    Jukkák?

-    Jurták - mondja erősen artikulálva, és úgy tesz, mintha megharapná az orromat. - Hatalmas, kerek sátrak. Akkorák, hogy bulizni lehetne bennük. De mindegy is. A sátrak, amiket most veszünk, a túrára lesznek.

Hát ez nem hangzik valami jól.

-    Túrázásról nekem senki nem szólt.

-    Csak egy kis séta, Zorie. Bárki meg tudja csinálni.

Felhorkantok.

-    Mondja az atléta, aki hajnalok hajnalán kel, hogy eddzen.

Reagan fájdalmas tekintetet vet rám. Vajon az olimpiai kudarcára gondol? Eszembe jut, amit anya mondott arról, hogy mennyire szenved Reagan, és azonnal megbánom, hogy ugrattam vele.

-    Azt hiszem, igazad van - teszem hozzá gyorsan. - Csak egy kis séta.

Reagan lenéz skót kockás szoknyámra, majd a csupasz lábaimat mustrálja.

-    Jót fog tenni neked egy kis túrázás.

Nem tudom, mire céloz ezzel, de úgy döntök, nem veszem magamra a dolgot, és más irányba terelem a beszélgetést.

-    A vadonban akarsz sátrat állítani? Mármint vadállatok között, meg ilyenek?

Reagan eldurrant egy rágóbuborékot, és a túracipőkhöz gurítja a kocsit. A közeli falon egy hatalmas poszter van csodaszép modellekkel flanelingben, amint tökéletes mosollyal élik túl a fotózás veszélyeit, úgy téve, mintha vérbeli kalandorok lennének.

-    Ezer kemping van King’s Forestben. Biztos vagyok benne, hogy beférünk valamelyikbe - érvel Reagan. -Legalábbis azt hiszem. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy az úti célunk néhány óra gyaloglásra van a glampingünktől. Az átlagos szilícium-völgyi műmájerek nem tudnak róla. Le fogunk térni a túraösvényről, bébi.

Ez a letérősdi borzasztóan hangzik. Reagannel ellentétben nekem nincsenek kimeríthetetlen energiaforrásaim, sem acél-vádlijaim. Ahol én vagyok, ott legyen elérhető közelségben koffein, és ne kelljen medvékkel meg szúnyogokkal hadakozni. Pofákat vágok Regannek.

-    Olyan hangosak lehetünk, amilyenek csak akarunk, és nem lesz vadőr, aki ránk szólna - mondja Reagan erős, reszelős hangján. - A glamping működtetői kedves emberek, de ismerik a szüleimet. Nem igazán engedhetjük el magunkat a közelükben. Semmi szükség rá, hogy jelentsenek anyáméknak.

Azon tűnődöm, mégis mit forgat a fejében.

Reagan a túrázó modellekre bök.

-    A vadonban... jól fognak jönni a cuccok, amiket ma megveszünk. Van egy rejtett vízesés King’s Forestben, és nincs is messze a glampingtől. A bakancslistáról beszélek. Tudod, hány ember lett híres az interneten azzal, hogy menő helyekre utazik, és fotókat készít?

Eszembe jut Avani története arról, hogy hallotta Brettet telefonálni, és a pulzusom gyorsulni kezd.

-    Még mindig nem mondtad el, ki jön.

-    Azt hittem, már elmondtam - szól szórakozottan. -Summer.

Tagja Reagan csapatának. Summer néha velünk ebédel az iskola udvarán.

-    És? - sürgetem. - Még ki?

-    Kendrick Taylor.

Az Alameda Akadémiára jár, egy privát suliba a város másik oldalán. Oda járna Reagan is, ha megfelelő atlétikatagozatuk lenne. De mivel nincs, sok gazdag kölyök jár állami iskolába velünk, a csőcselékkel.

-    Summer néhány hete kezdett Kendrickkel randizni -magyarázza mielőtt rákérdezhetnék, majd motyogva méltatlankodik: - Miért ilyen ronda minden túrabakancs?

-    Talán mert senkit nem érdekel, hogy néz ki az ember, amikor épp izzadtan küzdi fel magát a hegyoldalon?

-    Figyelj, ha úgy érzed, nem fogod bírni a túrázást, ne gyere!

Úgy érzem magam, mint akit felpofoztak. Nem tudta volna még hangosabban mondani? Harsogó hangja visszhangzik az üzletben, az egyik vásárló pedig kérdőn pillant ránk. Imádom a nyilvános megszégyenítést.

-    Bocsánat - mondja bűntudatosan összeszorítva az ajkát. - Nem úgy értettem, ahogy hangzott.

Úgy teszek, mintha nem lennék megbántva. Az olimpiai válogató óta Reagan felvette azt a szokást, hogy letol más embereket, ezáltal pedig jobbnak érzi magát, szóval bármi is legyen az, ami zavarja, lehet, hogy semmi köze hozzám. Mégis azon tűnődöm, vajon bírni fogom-e a kiruccanást.

-    Ne vakard a karod! - pirít rám Reagan.

Észre sem vettem, mit csinálok. Hülye kiütések! Be kell vennem a gyógyszert.

Nagyot sóhajtok, próbálom megnyugtatni magam, és a fontos dolgokra koncentrálni.

-    Ki jön még? - erősködöm. - Nem lehet, hogy csak Summer és Kendrick jönnek.

Reagan megvonja a vállát.

-    Brett Seager és valami haverja.

Bingó!

-    Ó, tényleg?

-    Igen. De ne ájulj el!

-    Nem fogok - mondom.

-    Csak tudom, hogy vagy vele - mondja. - Teljesen megszállottá és lökötté válsz, én pedig nem akarom, hogy kínos legyen a dolog.

-    Miért lenne kínos? Azt hiszed, majd ráugrom az erdőben?

Reagan kuncog.

-    Sosem lehet tudni. Ami az erdőben történik, az erdőben is marad.

Megköszörülöm a torkom, és próbálok közömbösnek látszani.

-    Hallottam, hogy épp nincs senkije.

Reagan semmitmondó hangon válaszol.

-    Azt hittem, már túltetted magad rajta.

-    Így is van.

Többnyire.

-    Nagyon jó. De most komolyan: én drámamentes túrát tervezek. Nem akarok kellemetlenségeket.

-    Nem lesznek kellemetlenségek.

-    Kitűnő. - Egy bólintás után az evezők felé veszi az irányt. Színes kajakok lógnak mellettük, zöldek, pirosak és lilák.

-    Szóval ez a vízesés, ahová kirándulunk, csak néhány órára van a glampingtől? - kérdezem.

-    Brett azt mondja, igen. Azt akarja, hogy a srác, aki mesélt neki róla, vezessen oda minket. Jut eszembe: bikini! Úszni is fogunk. Vajon árulnak itt ilyesmit? - Nyakát kifordítva kémlel körbe az üzletben.

Kizárt, hogy bikinit húzzak Brett előtt. Nincs az az isten. Egyre idegesebb leszek, de próbálok lecsillapodni, és arra összpontosítani, amit mondani akartam.

-    Jó lenne tudni, hol van ez a vízesés pontosan. Van néhány ember, akik a Condor Peaken lesznek, és arra gondoltam, megpróbálok csatlakozni hozzájuk egy éjszakára.

Reagan az orrát ráncolja.

-    Kiket ismersz te, akik a Condor Peaken találkoznak? Várj csak! Ez valami csillagászati klubos izé?

-    Meteorraj - mondom. - Hatalmas csillagbuli lesz.

Reagan elgondolkodik.

-    Nincs messze a kempingtől, és biztos találsz lehetőséget, hogy odajuss. A Sierra busztársaságnak van egy járata, amelynek közel van a megállója. De fogadni mernék, hogy Uber-sofőrt is találsz, ha elég pénzt ajánlasz.

Ez ígéretesen hangzik, de alaposabban is utána kell járnom a dolognak. Nem akarok semmit az utolsó pillanatra hagyni.

-    Írhatnék a kempingnek, és kérhetnék tőlük tanácsot.

-    Avani is ott lesz? - kérdezi. - Mármint a Condor Peaken?

Bólogatok. Néha azt gondolom, Reagan talán féltékeny az Avanival közös szenvedélyemre. Ami nevetséges, mert Avanival csak a klubban találkozom. Reagannel pedig mindennap összefutottam a nyári szünet előtt.

Próbálom nem vakarni a karom, és közben úgy teszek, mintha a széles szájú kulacsokat nézegetném, majd hirtelen beugrik egy ötlet.

-    Eljöhetnél velem a csillagbulira. Biztos vagyok benne, hogy Avani is szívesen találkozna veled.

Reagan egy pillanatig nem válaszol, majd megrázza a fejét.

-    Nem hívhatok embereket kempingezni, hogy aztán magukra hagyjam őket.

Zavartan kuncogok.

-    Hát persze, hogy nem.

Kényelmetlen feszültség támad köztünk, de nem tudom, miért. Talán eszébe jutott, mennyivel jobb barátok voltunk korábban. Lehet, hogy igazán szeretne velem jönni a Condor Peakre, csak egy kis noszogatásra van szüksége. Ha bátorítom, néha leereszti a fegyvert és a másik arcát mutatja - azét a lányét, aki fiatalabb korunkban volt. Az olimpiai tréningek feszültségei előtt. Mielőtt a szülei meggazdagodtak.

Hátba vág, én pedig megriadok. Néha mintha nem lenne tisztában az erejével.

-    Ne aggódj már ennyire! Minden rendben lesz - mondja vidám hangon. - Mindkettőnknek össze fog jönni a terve. Egy kicsit glampingezel velünk, aztán elmész a csillagászati izédre Avanival.

-    Szükség lesz egy kis körültekintésre - mondom, továbbra is bizonytalanul.

-    Á, minden rendben lesz - válaszolja viccesen kidüllesztett szemekkel, majd nyelvet ölt rám. - Csak engedd el magad, Zorie! Hagyd, hogy megtörténjen veled az élet!

Nem tudom, feltűnt-e neki, hogy ez Brett mottója. Állandóan ezt mondogatja.

Lehet, hogy ideje lenne megfogadnom a tanácsot.

Másnap reggel hagyom, hogy megtörténjen velem az élet, azon az egyetlen módon, melyet ismerek: a recepciós pult mögött ülve még egyszer végigveszem részletes, ötvenöt pontos listámat a kempingezésről. Holnap indulunk, így nem sok lehetőségem van rá, hogy megbizonyosodjak róla, vajon minden megvan-e, amire szükségem lehet. Kissé aggódom, hogy elfelejtek valamit.

Hogy pontosan mit, azt nem tudom. Még soha nem kempingeztem. De körbenézek a glampingünk weboldalán, ahol többnyire csak magazinba illő fotókat találok a környező tájról. Az egyetlen információ, melyet találok, a szakácsukról és a borajánlatukról szól. Ráakadok még egy őrülten elszállt árlistára is. Az ember azt hinné, nem is egy sátorról, hanem egy négycsillagos szállodáról van szó.

Majdnem egy óra hosszát telefonáltam Avanival. Megbeszéltük, hogy találkozunk a csillagbulin, és segített nekem a buszjáratok felkutatásában, melyek keresztülmennek a Sierrán - és nem járnak túl gyakran. Napi két lehetőségem van elkapni a Condor Peakre tartó buszt. De most legalább tudok tervezni, és ez minden, amit akartam.

Kinyílik a klinika ajtaja, én pedig felpillantok a számítógép képernyőjéről, és anyám következő páciensére számítok. Apához senki nem jön már délelőtt, és pár perccel ezelőtt elment, hogy elintézzen néhány dolgot a városban. Felőlem rendben. Alig váltottam vele két szót. Nem tudom, mit mondhatnék neki. Mi újság, apa, akadt új szerető a hétre? Vagy talán: mi keresnivalód van a Bahamákon azon kívül, hogy megcsalod a feleségedet, és tönkreteszed a családunkat?

Elhessegetem ezeket a gondolatokat, és udvarias, szolgálatkész arckifejezést öltök. A mosoly azonban azonnal az arcomra fagy, amint meglátom, ki tart a pult felé.

A Sötétség Ura maga, Lennon Mackenzie.

Mi a jó fenét keres itt? - gondolom.

Soha nem jön be a klinikára. Soha, soha, soha. Talán egy éve is megvan már, hogy utoljára betette a lábát ebbe a váróba.

A következő gondolatom: ÉDES ISTENEM! LÁTOTT ENGEM TÁVCSŐVEL KÉMLELNI A HÁLÓSZOBÁJÁT!

Ha van Isten odafent, most megajándékoz az időutazás képességével, hogy visszaforgathassam az óra mutatóját, és elkerülhessem ezt a rémálmot. Lassan pislogok egyet, remélve, hogy mire újra kinyitom a szemem, Lennon eltűnik, de sajnos nem. Ő, és az a túlságosan hórihorgas alakja továbbra is túl sok helyet foglalnak a recepciós pult túloldalán. Ne merészelj a meztelen mellkasára gondolni! -figyelmeztetem magam.

-    Helló! - mondja bizonytalanul. Köszönése szinte kérdésnek hangzik.

Arra gondolok, hogy felszegem az állam, és nem szólok egy szót sem, ahogy ő tette múltkor, de aztán úgy döntök, hogy ennél elegánsabban fogok viselkedni.

-    Jó reggelt! - mondom hűvösen. Semmi mosoly. Nem éri meg az erőfeszítést.

Lesüti a szemét. Ökölbe szorítja a kezét, és lassan, finoman megkopogtatja a pultot, miközben nagy levegőt vesz. Mintha nem tudná, mit mondjon. Vagy tudja, de valójában nem szeretné kimondani.

-    Szóval... - mondja végre.

-    Szóval - értek egyet.

Tényleg kerüli a tekintetemet? Mintha dinamitot készülne a pultra dobni, hogy aztán elmenekülhessen. Most már tudom, mire mondják, hogy vágni lehet a feszültséget.

Mást nem fog mondani?

Azért jött, hogy szembesítsen vele?

Mégis mit kéne tennem?

-    Nem kémkedtem utánad - fakadok ki védekezőn. -Csak beállítottam a teleszkópomat. Meg kellett javíttatnom. Most kaptam vissza. Mostanra javították meg. Megnéztem, rendesen működik-e.

Most ő bámul engem. Valami borzalomhoz hasonlító kifejezés fut át az arcán. Vagy döbbenet. Vagy azt gondolja, egy idióta vagyok. Miért nem tudom értelmezni a gesztusait? És miért nem szól egy szót sem?

-    Alig láttam valamit - folytatom.

Lassan bólogat.

-    Szinte semmit, komolyan - javítom ki magam. - Csak a teleszkópot teszteltem.

-    Már mondtad - hunyorog rám összehúzott szemmel.

-    Bocsánat. Mármint nincs is miért bocsánatot kérnem, mert nem csináltam semmit.

-    Persze.

-    Baleset volt.

-    Értem.

Tekintetem a karjára esik. Rövidujjút visel, és az izmait bámulom. Máshová nézni! Máshová nézni! Túl késő. Észrevette, hogy bámulom. Már megint.

MI A FENE VAN VELEM?

-    Mindenesetre - mondja, miközben egy köteg borítékot pakol az asztalra, mintha mi sem történt volna -, azt mondták, hozzam át a postátokat. A mi boltunkba kézbesítették őket.

Ó!

Alig tudom visszafojtani a torkomból kínomban feltörni készülő fájdalmas nyögést. Bár meg se szólaltam volna!

-    Ööö... köszi. - Magam felé húzom a borítékokat, és próbálom visszaállítani megcsorbult büszkeségemet. - Úgy tűnik, le vannak zárva. Ezek szerint ezúttal nem bontottátok fel őket véletlenül.

Meghúzza a fülcimpáját. Feketére lakkozott körmök villannak a fényben.

-    Tényleg nem akarta kibontani. Ott voltam, mikor történt.

Szent szar! Tudja! Hát persze, hogy tudja! Nem mintha nem számoltam volna ezzel az eshetőséggel. Ez mégsem akadályoz meg abban, hogy most teljesen megsemmisülve érezzem magam. Elfoglalom magam a levelek rendezgetésével, és próbálom kerülni a tekintetét.

-    Hé! - mondja szokatlanul gyengéd hangon.

Felnézek, és furcsa kifejezést látok az arcán. Nem tudom,

sajnálat vagy gyengédség-e, vagy esetleg valami egészen más. De úgy érzem magam tőle, mintha tudna valamit, amit én nem, ez pedig tovább fokozza kétségbeesésemet.

A klinika ajtaja hirtelen kicsapódik, és apám siet be rajta.

-    Elfelejtettem a. - Megpillantja Lennont, és megtorpan. Szemöldökei sötét ponttá sűrűsödnek. - Mi a

francot keresel itt?

Lennon mindkét kezét a magasba emeli, mint aki megadja magát, de tekintete dacos.

-    Csak a leveleket kézbesítem, öregem.

-    Nem vagyok az „öreged” - mondja apa, hangja haraggal teli.

-    Hálát adok érte az istennek.

-    Tanúsíts több tiszteletet!

-    Majd ha maga is több tiszteletet tanúsít - mondja Lennon, majd hozzáteszi: - Uram. - Mindennek hallatszik, csak illedelmesnek nem.

Nem tudom, mit tegyek. Először is, miért jött ide Lennon? Tudja, milyen az apám. Hogy megelőzzem a katasztrófát, közbeavatkozom:

-    Lennon áthozta a rosszul kézbesített leveleket.

Apám mintha meg sem hallaná. A földre mutat, és így szól:

-    Nem léphetsz a házamba.

Lennon vállat von.

-    A maga háza? A legutóbbi értesüléseim szerint maga is éppen úgy bérlő, mint mi mindannyian.

-    Ne okoskodj!

-    Jobb nagyokosnak lenni, mint nagy baromnak.

Ezt kár volt mondania. Apám most aztán igazán dühbe gurul.

-    Kifelé!

Lennem sötéten vigyorog.

-    Már indulok is.

-    Azt nagyon jól teszed - sziszegi apám.

Lépések hallatszanak a folyosón a pult mögül, és anya tűnik fel kifulladva és a fejét forgatva, miközben szemrevételezi a tetthelyet.

-    Mi folyik itt? - suttogja hangosan. - Ügyfél van nálam!

-    Mrs. Everhart - bólint Lennon udvariasan. - A férje épp most dobott ki.

-    Dan! - kiáltja anya.

Apa nem törődik vele.

-    Ne gyere vissza! - kiáltja Lennonnak.

-    Viszlát, Zorie! - mondja Lennon, és lenyomja az ajtókilincset.

-    Ha még egyszer a lányomhoz mersz szólni, hívom a zsarukat - fenyegeti apám.

Az isten szerelmére!

Lennon megfordul az ajtóban, és másodperceken át rezzenéstelenül bámulja apámat, majd a fejét ingatja.

-    Magával mindig öröm találkozni, Mr. Everhart. Maga az előzékenység és lovagiasság szobra. Egy igazi kincs.

Apám arcából kifut a vér, és egy pillanatig attól tartok, megüti Lennont. Vagy ami még rosszabb, Lennon esetleg megemlíti a Bahamák-fotóalbumot.

De Lennon először rám pillant, majd anyára, majd anélkül, hogy bármit is szólna, távozik. Az ajtó becsukódik mögötte, és figyelem az árnyékát, ahogy eltűnik a járdán.

-    Dan - szól újra anya, ezúttal csendes elkeseredéssel. Mint aki vereséget szenvedett.

Csend tölti be a szobát. Apa elnyomja a haragját, és összes vibráló energiája feloszlik a napsugárban, mely a bejárati ajtón keresztül áramlik a váróba. Felém fordul, és nyugodtan kérdezi:

-    Miért volt itt? Azt hittem, nem beszéltek egymással.

Meglobogtatom a borítékokat, melyeket Lennon hozott.

-    Nem is beszélünk. Az igazat mondta.

Vajon felfogja, mennyire megalázva érzem magam azok után, ami történt? Bármilyen gondjuk is van egymással Lennonnal, elegem van abból, hogy mindig belekeveredem apa perpatvaraiba. Mindegyikbe:    a Mackenzie-ékkel

folytatott viszálykodásába, és abba, amit anyával művelt. Ha tudná, mit rejtegetek az asztalom fiókjában...

Lehet, hogy meg kéne mutatnom neki az albumot, amikor kettesben vagyunk, és megnézni, hogyan reagál.

Vajon megpróbálná kimagyarázni magát? Vagy felvállalná a tettét?

Nem hinném, hogy lesz gyomrom megpróbálni kideríteni.

Apa kifejezéstelen tekintettel mered rám, de tudom, hogy a kerekek forognak a fejében. Vajon sejti, mire gondolok? Az

övéhez hasonló arckifejezést öltök.

Egy pillanat múltán megszívja az orrát, és megcsörgeti a kocsikulcsokat.

- Zorie, ha ismét zaklat téged, kérlek, szólj nekem! Azonnal!

Próbálkozhat, de nem hiszem, hogy egyhamar képes leszek megbízni benne.

Talán soha többé.

Ez volt minden, ami elhangzott köztem és apa között, mielőtt bocsánatot kért volna anyától, amiért jelenetet rendezett a klinikán. Majd egy pillanatra a szobájába lépett, és ismét kisietett az ajtón. Mintha mi sem történt volna. Néhány óra múlva telefonál, hogy ebédeljünk nélküle. Azt mondja, egy ügyfelével raketballozik. Nem vagyok biztos benne, hogy hinni tudok neki.

Lehet, hogy semmit nem fogok többé elhinni neki.

Anya bezárta a klinikát ebédidőre, és miután benyomtunk egy zöldséges biotacost a kedvenc vegetáriánus éttermében, hazafelé sétálunk a Mission Street-i bevásárlónegyedben.

A szikomorfákkal övezett sétányon ételen és kávén kívül semmi olyasmit nem lehet kapni, amire bárkinek is túl nagy szüksége lenne, viszont minden beszerezhető, amire az ember vágyik. Svéd fogkefékkel, kézműves szakéval, egzotikus kézbábokkal és újrahasznosított fából készült játékokkal tömött boltok és különböző üzletláncok boltjai váltják egymást. A boltok előtti járdán kismamák és tetovált punkok osztoznak a padokon, és egy diákokból álló dzsessz-zenekart hallgatnak, mely a Sajtkukac kávézó előtt játszik adományokért.

-    Alig szólaltál meg az étteremben - mondja anya, aki a megmaradt ebédünket cipeli egy fehér műanyag zacskóban. - Tudom, hogy tömeg volt és hangzavar, de legalább egy viccet mindig elsütsz a vegetáriánusokról.

Mert igazán könnyen megy. A tacóhoz hozzátartozik a hús. A vegetáriánus éttermek egyszerűen szembeszállnak a természettel. Az odajáró emberek fele pedig vashiányos.

-    Csak a túrán gondolkodtam - hazudom.

-    A túrán... vagy inkább azon, hogy apád hülyét csinált magából Lennon előtt?

-    Lehet, hogy mindkettőn - ismerem be a szemem ráemelve. - Divat Dani egy kicsit begurult.

-    Divat Danit néha elragadják az indulatai - sóhajt mélyet anya a rendelőben viselt felsőjének varrását gyűrögetve. - Soha nem tetszett, ahogy Lennonnal bánt. Ha Mackenzie-ék valaha is így viselkednének veled...

-    De nem viselkednek így.

Anya bólogat.

-    Tudom. És habár nem kifogás semmire, tudnod kell, hogy apád nagyon stresszes mostanában, amiért nem megy jól az üzlet. Rengeteg ügyfelet veszített. Több sebből is vérzünk jelenleg, és nem tudom, hogy lehetne betapasztani a sebeket, amíg újra be nem indul a bolt.

Egy pillanatra elgondolkodom.

-    Felhívhatnád Sam nagypapát. Adna nektek kölcsön.

Sam nagypapa anyám apja. A legkedvesebb ember a

világon. Anya szülei akkor érkeztek Amerikába, amikor ő még csecsemő volt, és van egy szállítmányozó cégük, a Moon Import és Export - Moon a koreai vezetéknevük -, mely gépeket szállít Dél-Koreából. A Moon család nem gazdag, de azért elég jól megy nekik. Nancy Grace Románt is Sam nagypapa vette nekem, meg a többi csillagászati felszerelést is. Minden hónapban elküldöm neki a csillagokról készült, legjobban sikerült fotóimat, ő pedig egy szót sem ír, csak lelkes emojik sokaságával válaszol. Korábban csak mosolygós arcokat küldött, de az utóbbi időben már a felfelé mutató hüvelykujjak és a csillagok is szerepelnek a repertoárján.

-    Nem, nem fogunk még több pénzt kérni a szüleimtől -jelenti ki anya. - Már épp eleget tettek értünk.

Csendben    araszolunk    előre,    miközben    azon

gondolkodom, amit mondott.

-    Te miért nem veszíted el az ügyfeleidet?

-    Tessék?

-    Ha Mackenzie-ék szexshopja elriasztja apa masszázsklienseit, hogyhogy a te klienseid még megvannak?

Anya megvonja a vállát.

-    Ki tudja? Lehet, hogy mert több masszázsterapeuta van

Melita Hillsben, mint akupunktőr. Én hiánycikk vagyok.

-    Lehet, hogy apának is akupunktúrával kéne foglalkoznia.

-    Hidd el, apád és én már tucatnyi lehetőséget végiggondoltunk. Az elmúlt hónapokban a legapróbb részletekig kielemeztük a helyzetet.

Mikor a tömb végére érünk, egy ékszerekkel teleaggatott nő próbál beavatni a pszicho-neuroimmunológia előnyeibe, miközben egy kopott öltönyt viselő férfi a megváltásról szóló röpiratot próbál a kezünkbe nyomni. Egyetlen mozdulattal intem le mindkettőjüket. Mikor átkelünk az úttesten, így szólok:

-    Kérdezhetek valamit? Boldog vagy apával?

Anya felém fordítja a fejét.

-    Miért kérdezel ilyeneket?

-    Nem tudom - mondom, és azt kívánom, bár ne tettem volna fel a kérdést.

-    Hát persze - mondja anya.

Nem tudom, mit gondoljak az egészről. Hogy lehet boldog, amikor apa más nőkkel dorbézolja körbe a földet? Nem kéne feltűnnie anyának, hogy valami nincs rendben? Azt hiszem, én tudnám, hogy valami nem stimmel, ha a partnerem megcsalna. Legalábbis remélem, hogy tudnám. Az én egyetlen párkapcsolati tapasztalatom Andre Smithhez fűződik. A bankett után kezdtünk találkozgatni, de a második randinkat követően az anyja Chicagóban kapott munkát, és elköltöztek. A búcsúbulija volt egyben a harmadik randink is, és mivel tudtuk, hogy többé sosem találkozunk, kicsit... elragadtattuk magunkat. Rossz döntést hoztunk. Miután elment, három terhességi tesztet csináltam, hogy háromszorosan is biztosra menjek, majd mindent bevallottam anyának, és az ő tanácsát is kikértem, hogy négyszeresen is biztos lehessek benne, hogy nem történt baj. Az egész rettentően lelombozó volt. Nekem legalábbis. Andre még hetekig küldözgette az e-maileket, és próbálta életben tartani a dolgot, nekem pedig végül nem maradt más választásom, mint hogy spamként jelöljem meg az e-mail-címét.

Ez történik, ha az ember nem tartja magát a terveihez. Teljes és merő katasztrófa. Soha többé ilyet.

Anya végigsimít a hajamon.

-    Az anyagi gondok minden párt megviselnek. De túl leszünk rajta. A rossz időszakokat mindig jók követik. Csak ki kell tartani, amíg el nem tűnnek a felhők a fejünk fölül.

Csakhogy fogalma sincs, mennyire rossz ez a mostani rossz időszak. Ami pedig a legjobban zavar - apa ma délelőtti dühkitörése mellett -, az az, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ismeri apa kis magánakcióinak titkát. Mackenzie-ék is tudják. Lennon is tudja. Vajon menyi idő kell ahhoz, hogy kiszivárogjon, és anya fülébe jusson a dolog?

Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen.

-    Azok ott kiütések? - Anya megáll, és a karomra mered. - Jézusom, Zorie. Tele vagy velük. Garnélát ettél?

-    Nem. - Néha kiütéses leszek a rákféléktől, de többnyire a stressz és a mindenféle allergének okozzák a problémát. Teljesen kiszámíthatatlan, mikor jönnek elő. A testem egy rejtély.

Anya a homlokát ráncolja, aggodalom ül ki az arcára.

-    Kezdj el újra antihisztamint szedni! És a homeopátiás krémet is újból be kell szereznünk Angela boltjából.

Utálom azt a krémet, de nem szólok egy szót sem. Anya azt mondja, még beugorhatunk, ha sietünk, de én hirtelen megpillantok valamit az utca másik oldalán. Lennon hatalmas, sátáni hullaszállítója parkol a járda mentén. Nagyjából fél tömbre vagyunk a munkahelyétől, így feltételezem, hogy most is épp dolgozik. A reggeli veszekedésre gondolva pedig eszembe jut, hogy én elmegyek egy hétre, de Lennon itt marad. Ha csak egyetlen újabb nézeteltérésre is sor kerül közte és apa között, Lennon talán megemlíti az albumot.

Meg kell ígértetnem vele, hogy tartja a száját.

-    Figyelj csak, nem kell elkésned miattam a következő kezelésről - mondom anyának. - Egyedül is el tudok menni Angelához, hogy megvegyem a kiütés elleni krémet.

Elgondolkodik, mielőtt beletúr munkaruhája zsebébe, és

pénzt nyom a markomba.

-    Rendben van. De kérdezd meg tőle, hogy odaadná-e cserébe egy ingyenes köpölyözésért. Néha nyitott az ilyen típusú cserékre.

-    Ez valami belsős szokás a gyógyítók között?

-    Valami olyasmi. Vegyél be antihisztamint, mikor hazaértél, és majd beszéljünk, rendben?

-    Így lesz.

-    Komolyan beszélek. Ne akard, hogy elvigyelek a Szent Szívbe!

-    Csak azokhoz a szörnyetegekhez ne! - mondom drámaian. - A hagyományos orvoslás balekoknak való.

Anya belebök az oldalamba, én pedig nevetek.

-    Figyelj a kiütéseidre, kisasszony!

Megnyugtatom őt, hogy figyelni fogok.

Miután elválunk egymástól, lelépek a járdáról, hogy átkeljek az úttesten, majd elmegyek Lennon autója mellett. A sarki üzlet felé tartok.

A Hüllősziget az egyik legrégebbi hüllőbolt Kaliforniában. A téglafalat a bejárat mellett hatalmas, esőerdőt ábrázoló rajz fedi, gyíkokkal, teknősökkel és kígyókkal. Hatalmas darab uszadékfák és trópusi növények mellett haladok el, melyek a süllyesztett bejáratot szegélyezik, majd lenyomom a kilincset.

Míg a szemem hozzászokik a szórt fényhez, erős, pézsmával kevert földszag tölti be az orromat. A falakon akváriumok és terráriumok százai sorakoznak, melyekben UV-lámpák és hősugárzók keltenek trópusi hangulatot. A legtöbb hüllőt eladásra szánják, de a bolt tulajdonosai tenyésztők is egyben, és ismeretterjesztő foglalkozásokat is tartanak.

A kassza a bejárat melletti hatalmas pultban van, de nem Lennon ül mögötte, így körbenézek az üzletben. Teszek egy kört az akváriumhoz való termosztátokkal, etetőedényekkel és a gyíkoknak szánt függőágyakkal teli sorok között. Fejem fölött gerendák keresztezik egymást. Az üzlet közepén, egy hatalmas terráriumban egy öreg fa élettelen törzse áll, csupasz ágain rengeteg hüllőknek készült pihenőhellyel. A terrárium tetejéről trópusi növények lógnak, a földtől pedig virágzó futónövények kapaszkodnak felfelé a hálófalakon.

Itt találom meg Lennont.

A ketrecben áll, vállain egy hatalmas zöld leguánnal.

-    Mariának hívják - mondja Lennon a kisgyereknek, aki a terrárium másik oldalán áll, és az orrát az üvegnek nyomja. - Costa Ricáról származik.

-    Mennyi idős? - kérdezi a kislány.

-    Ötéves - mondja Lennon.

-    Te is ennyi idős vagy - emlékezteti a kislányt az anyukája.

A lány ennek megfelelően lenyűgözött arcot vág.

-    És itt lakik?

-    Van egy saját terráriuma - mondja Lennon. - Több mint egy méter hosszú, így sok helyre van szüksége, hogy mozoghasson. Szeretnéd látni a farkát?

A háló másik oldalára lép, hogy a kislány jobban láthassa az állatot.

A lány szemei hatalmasra nyílnak. Tekintetében egyszerre tükröződik ámulat és óvatosság.

-    Meg fog harapni?

-    Ha fél, akkor igen - mondja Lennon, és a hatalmas gyíkot egy pihenőre helyezi, ahol egy cserepes növény mögé bújik. Csak néhány embernek engedi, hogy hozzáérjenek. Időre van szüksége ahhoz, hogy új embereket is közel engedjen magához. De ha csak onnan kintről figyeled, az nem zavarja.

-    Lehet ő a háziállatom?

Lennon úgy tesz, mintha elgondolkodna.

-    Rengeteg helyre van szüksége, mi pedig szomorúak lennénk, ha nem láthatnánk őt mindennap. Ha szereted a gyíkokat, egy zöld anoliszt vagy egy leopárdgekkót ajánlanék. Könnyű róluk gondoskodni, már ha anyukád beleegyezik, hogy élő rovarokat vásároljon nekik... -mondja, és az asszonyra pillant, aki határozottan rázza a fejét. - Vagy eljárhatnál ide meglátogatni Mariát - teszi hozzá gyorsan.

A kislány mélyen elgondolkodik, míg anyukája Lennonra kacsint. Lennon szája meleg mosolyra húzódik. Rég láttam őt így mosolyogni. Mosolya édes és kisfiús. Hirtelen melegség áramlik végig a mellkasomon.

Hát ez nevetséges - figyelmeztetem magam.

Egy seregnyi fölösleges érzést küzdők le magamban, mialatt a nő köszönetét mond Lennonnak, és kislányával együtt a teknősök felé indul. Amint Lennon egyedül marad, aggodalommal telve lépek oda hozzá.

-    Szia! - köszönök.

Lennon megfordul, és észrevesz engem. Arcán meglepetés tükröződik, és óvatosan néz körül, mint a kislány, aki a leguánharapásról érdeklődött. Mintha rejtett kameráktól tartana.

-    Mi újság?

-    Éppen hazafelé tartottam, amikor megláttam az autódat - mondom, mintha teljesen szokványos lenne, hogy beugrom a munkahelyére. Mintha nem tartottam volna hónapokon át még azt is kizártnak, hogy az utcának ezen az oldalán közlekedjek, megelőzve egy esetleges véletlen összefutást.

Védekező testtartást vesz fel, karját összefonja maga előtt.

-    Biztos, hogy nem egy letartóztatási parancsot hoztál, amiért a klinikátok területére mertem lépni?

Összerezzenek.

-    Az apám...

-    Egy faszfej?

-    Szorong.

Lennon megszívja az orrát.

-    Szóval így hívják az ilyesmit.

-    Nézd, te is ki lennél akadva, ha az üzlet, amelyet felépítettél, éppen romokba dőlne, mert az ügyfeleid gyorsabban iszkolnak el, mint patkányok a süllyedő hajóról.

Lennon mély hangon hümmög, a hang pedig, mely keresztüldübörög a hálón, szétzilálja a gondolataimat, és furcsa, fölösleges érzéseket ébreszt a mellkasomban. Olyan érzés, mint mikor egy hatalmas kamion halad végig az utcán. Az ember nem látja, de érzi, és minden ok nélkül

furcsa érzései támadnak.

-    Ez ebben a formában tulajdonképpen helytelen -mondja. - Az eredeti mondás szerint az összeomló házat minden egér elhagyja.

-    Tényleg? Hát, tulajdonképpen jobban teszed, ha reménykedsz, hogy ez nem történik meg, tekintve, hogy mindkettőnk családjának ugyanabban az épületben van üzlete - mondom, és hirtelen irritálni kezd a mindentudó okoskodása. - A terméskő maga alá temetheti a boltotokat, akkor pedig honnan fogják a környék perverzei beszerezni az análkúpokat?

-    Hallod, fogalmam sincs. - Kezeivel a terrárium fakorlátjára markol, és lehajol annyira, hogy az arcunk egy vonalban legyen, homlokát pedig a közöttünk lévő hálónak nyomja. A tiszta, könnyű illat, mely a ruháiból árad, fájdalmasan ismerős. Lennon illata. - Lehet, hogy ugyanabba az üzletbe fognak járni, ahol apád is vásárolja az análdildóit. Azt hiszem, a Játékok Felnőtteknek szomszédságában van.

Hirtelen elönt a méreg.

-    Te... - mondom, aztán észreveszem, milyen hangosan szólaltam meg. Közelebb hajolok a hálóhoz, és halkabbra fogom a hangom. - Senkinek nem beszélhetsz a fotóalbumról.

-    Szerintem, akiben működik a hülyeségmérő, már rég tudja, hogy apád egy szemétláda.

-    Anyám nem tudja! - üvöltöm suttogva abba az idióta képébe.

Éles tekintete az enyémbe kapcsolódik.

-    Nem adtad át neki a csomagot - mondja halkan.

-    Mert tönkretenné a házasságukat - suttogom. - Ezt nem tehetem meg anyámmal. Belehalna.

Lennon nem válaszol, csak a tekintetemet tanulmányozza.

-    Nem szólhatsz anyámnak egy szót se! - esedezem. - És az anyukáidnak is meg kell mondanod, hogy tartsák a szájukat, amíg ki nem találom, mitévő legyek.

-    Nem tudom befolyásolni, hogy mit mondanak

anyukádnak. Ha még emlékszel, régebben barátok voltak. Sőt, most jövök rá, hogy mi is azok voltunk, mielőtt te úgy nem döntöttél, hogy a társadalmi ranglétrán való feljebb kúszás fontosabb neked.

-    Hogy mi? - De hát nem így romlottak el a dolgok. Ő taszított el engem.

-    Őszintén szólva meg vagyok lepve, hogy meg mered kockáztatni, hogy velem lássanak - mondja. - Minden velem töltött másodperccel egyre esik a menőségi indexed. Jobb, ha vigyázol, máskülönben az életerőd nullára csökken.

-    Azt sem tudom, miről beszélsz.

-    Mert túl régóta lógsz együtt azzal a nyomorék Reagan Reiddel.

-    Mondja a srác, aki egyedül ül otthon a kígyói között.

-    Te aztán csak tudod, kémtábornok asszony.

Ismét a hálónak feszítem a fejem.

-    Már mondtam, hogy véletlen volt.

Sötét szemeit alig néhány centi választja el az enyémtől.

-    Az volt?

-    Hatalmas baki.

-    Ha te mondod...

-    Gigantikus.

-    Ez hízelgő.

-    Én. - Várjunk csak! Miről is beszélünk egyáltalán?

Szája lassú és öntelt vigyorra húzódik.

Visszahúzom a fejem a hálótól. Hirtelen olyan érzés önti

el a füleimet, mintha valaki forrasztólámpát tartana a fejemhez. Kunkorodó tincseimet igazgatva próbálom leplezni arcom árulkodó vörösségét. Remélem, hogy elmúlik, mielőtt a nyakamat is elöntené.

-    Fenébe az egésszel! - mondom. - Bocsánatot akartam kérni apám viselkedéséért, de most örülnék, ha leharapná a fejedet. Remélem, te is kapsz tetanusz injekciót.

-    Most a denevér vagyok, vagy Ozzy? Mert ha apád harap, akkor az injekciót is neki kéne kapnia.

-    Annyira utállak.

-    Tudom - mondja, majd rövid, gúnyos kacajt hallat. Őszintén sajnáltalak. Tényleg, kerek két másodpercig.

Valószínűleg hülye voltam, mert most már látom, hogy semmi nem változott. Ugyanolyan hűvös vagy, mint korábban. Pont, mint az apád. Ezt ugye tudod? Neked fontosabb a külső, mint az igazi értékek. Lehet, hogy neked is a véredben van a hazudozás.

Hirtelen különböző érzelmek sokasága önt el. Zavar. Fájdalom. Meg valami, amit nem tudok azonosítani. Düh. Az kell, hogy legyen, mert minden előjel nélkül könny lepi el a szememet.

Tilos sírnom előtte! - figyelmeztetem magam.

-    Zorie - mondja Lennon mély és goromba hangon. -Én...

Nem fejezi be, de nem számít. Nem érdekel, mit gondol

Lennon Mackenzie. Se most, se máskor.

-    Azt hittem, bejöhetek ide, és értelmesen beszélhetek veled - mondom a lehető leghiggadtabb és kiegyensúlyozottabb hangon, miközben ellépek a terráriumtól. - De tévedtem. Csak annyit kérek, hogy ha te és a szüleid csak egy kicsit is tisztelitek anyámat.

-    Zorie.

Felemelem a hangom, hogy túlkiabáljam őt.

-    .hogy maradjatok ki ebből a dologból, és hagyjátok, hogy én döntsem el, hogyan alakuljon! Ha valakinek tönkre kell tennie az életét, inkább legyek én az, és ne egy idegen, akit nem érdekelnek az érzései.

Ezzel elhagyom az üzletet.

Alig várom, hogy holnap legyen.

-    Megvan minden? - kérdi anya, miközben megemeli a hátizsákomat. Már majdnem tíz óra van, és Reagan néhány pillanat múlva érkezik, hogy felvegyen. Épp csak beugrottam a klinikára, hogy elbúcsúzzam a szüleimtől. - Te jó ég, ez aztán nehéz!

-    A hordozható teleszkópom és a fényképezőgépem van benne. Ki gondolta volna, hogy öt kiló ilyen nehéz tud lenni? Sok helyet foglalnak a zsákban, így a Reagan által vásárolt sátrat leg-alulra tettem. Ezenkívül van nálam egy hálózsák, szépen összegöngyölt ruhák - mert így kevesebb helyet foglalnak - néhány energiaszelet, mogyoróvajas csészék és csokoládéval bevont kávébabszemek. Egyszóval csak a legszükségesebbek.

És lehet, hogy eltettem egy négyzetrácsos tervezőnaptárt is. Egy kisméretűt. És néhány zselés tollat.

-    Nálad van a pénz, amit vészhelyzetre adtam? Megpaskolom a lila kockás sortom zsebét. Pont illik a lila Converse-emhez, amely pedig passzol a lila keretű szemüvegemhez. És említettem már a csillogó, lila körömlakkomat? Elég dögös vagyok. Valakinek fizetnie kéne a külsőmért. Egy modellszerződést, pronto!

-    Hordozható mobiltöltő?

-    A táskámban van - hazudom. A töltőnk már régi, és egy tonnát nyom, a nehéz tárgyak küzdelmét pedig a teleszkópom és a fényképezőgépem nyerte. Egyébként is lesz áram a kempingben. Majd egyszerűen csak bedugom a telefonomat tölteni.

Anya megvizsgálja a karjaimat.

-    Kiütés elleni krém?

-    Van, eltettem a homeopátiás krémet. Hol van apa? Mindjárt indulnom kell.

-    Dan! - kiált anya a hátsó szobák felé kezeiből tölcsért

formálva, majd ismét felém fordul. - Siet, a bankba akar menni. Próbáltam kibővíteni a hitelkeretet a klinika számláján, de azt mondták, nem vagyunk eléggé hitelképesek, mert már túl sokkal tartozunk. Ami nevetséges, mert ez az egyetlen hitelszámlánk, én pedig már tavaly visszafizettem a kölcsönt, amit apád az autóra felvett. Biztos, hogy tévednek. Majd apád kideríti. Ó, itt is vagy! -mondja, mikor apa kulccsal a kezében feltűnik a recepción.

-    Egy szempillantás, és már itt is vagyok! - mondja, és egyenesen a kijárat felé tart.

-    Dan, Zorie indul kempingezni - mondja anya, és a hangja pont olyan elkeseredetten cseng, ahogy érzem magam.

Apa megfordul, és rám pillant, láthatóan csak most veszi észre a hátizsákomat.

-    Hát persze - mondja a botlását elbűvölő mosollyal palástolva. - Izgulsz már a Reid-lánnyal való kirándulás miatt?

-    Reagan - mondom.

-    Reagan - ismétli apa. Most még jobban mosolyog. Majd anya felé fordul, és így szól: - Mindennek utánanéztél a kempinggel kapcsolatban, ugye? Biztonságban lesznek a lányok?

-    Van biztonsági őrük, meg minden - mondja anya. -Mondtam már, nem emlékszel? Mrs. Reid beszélt a tulajdonossal, és szemmel fogják tartani őket.

-    Jól van, jól van - mormolja apa, és lelkesen bólogat. Majd rám mosolyog, és kitárja karjait, mintha meg akarna ölelni, ami furcsa, mert már régóta nem ölelgetjük egymást. Aztán meggondolja magát, és megpaskolja a fejem búbját. -Érezd jól magad, kölyök. Majd írj Joynak, és tedd el a paprikaspray-t arra az esetre, ha valami arra vetődő fiú tapogatni próbálna!

Fiúk éppenséggel lesznek arrafelé, én pedig kifejezetten remélem, hogy tapogatni is megpróbálnak majd. De kizárt, hogy ezt válaszoljam apának, így csak nevetek, nevetésem pedig épp olyan üresen cseng, amilyen üres az ő mosolya.

Mereven bólogat, amit furcsának találok.

-    Sietnem kell a bankba. Találkozunk, ha visszajöttél -mondja, és mielőtt válaszolhatnék, már kint is van az ajtón.

Amint eltűnik, kifakadok:

-    Hahó! Egy egész hétre elmegyek! Felfogta egyáltalán?

Anya elkeseredetten emeli mindkét kezét a magasba.

-    Tudja. Felajánlottam neki, hogy elintézem a bankot az ebédszünetemben, de ragaszkodott hozzá, hogy már most történjen valami. Ő csak...

-    Stresszes - mondom lemondóan. - Igen.

Egyáltalán mi ez a hitel-dolog a bankban? Gyanúsan hangzik. Vagy lehet, hogy csak én gyanakszom mindenre, amihez apának köze van?

-    Na, feledkezz meg róla, én azért itt vagyok - mondja anya, arcomat két kezébe szorítva. - És őrülten hiányozni fogsz nekem. Mindennap aggódni fogok érted, ezért kérlek, ha csak lehetőséged van rá, telefonálj, vagy írj egy üzenetet!

-    „Akadozó mobilszolgáltatás” - idézem fel a glamping oldalán olvasottakat.

Anya bólogat.

-    Nem fogom azonnal értesíteni a nemzeti gárdát. Kivéve, ha nem állsz itt előttem délben a következő pénteken. Egy darabban, teszem hozzá.

-    Az egy darabot nem tudom garantálni, de itt leszek. Reagannek vissza kell érni valami idény előtti eligazításra a távfutó csapatával - emlékeztetem. - És ha már itt tartunk, ideje kimennem. Nem árt pontosnak lenni.

Anya elkapja a karomat, az órámra pillant, és összerezzen.

-    A francba! Elő kell készítenem a szobát a következő páciens érkezésére.

Ez remek, mert nem igazán szeretném, ha Joy kikísérne, csak hogy köszönhessen Reagannek. Apához hasonlóan ő is azt hiszi, hogy egy csupa csaj kirándulásra megyek, és szeretném, ha megmaradna ebben a hitében.

-    Meggondoltam magam. Ne menj! - mondja anya, miközben szorosan és drámaian magához szorít.

-    Anya - mondom nevetve. - Kiegyensúlyozatlanná teszed az életerőmet.

-    Mondtam már, hogy mennyire szeretlek?

-    Ma még nem. De vettél nekem füstölt pulykaszeletkéket, és ha ez nem a szeretet jele, akkor nem tudom, mi az.

-    Szeretlek, édesem.

-    Én is szeretlek - felelem.

Mikor végre utamra enged, felcsapom az egyik vállamra a hátizsákot, és szalutálva búcsúzom.

- Ne felejts el vacsorát adni Andromédának! -emlékeztetem. Ez ugyanis általában az én dolgom; anya eteti reggelente, én pedig este.

-    Nem felejtem el - biztosít anya, én pedig kinyitom az ajtót.

-    Ne pisilj a cipődre, és ne provokáld a medvéket!

-    Ha meglátok egy medvét, félelmemben azonnal elájulok, így azt fogja hinni, hogy meghaltam.

-    Ez elég észszerűen hangzik. És Zorie?

-    Igen?

-    Ne óvatos legyél, hanem elővigyázatos! Érezd jól magad, rendben?

Megnyugtatóan bólintok, és elindulok kifelé.

Tökéletes nyári nap van. Nincs se túl hideg, se túl meleg. Az ég kék. Aggodalom és bizonytalanság furcsa elegyét érzem, miközben az utcán egy parkolni tilos tábla elé húzom a hátizsákomat.

Reagannek nyoma sincs, ezért úgy döntök, még egyszer ellenőrzőm a hátizsákomat. Felpróbáltam, amikor üres volt, de most tele van, nekem pedig le kell guggolnom, ha mindkét vállamra fel akarom emelni. Amikor végre sikerül, ügyetlenül megingok, és majdnem hátrabukom. Hogy a fenébe fogok a sárban túrázni ezzel az izével? Úgy érzem magam, mintha egy túlsúlyos lajhár kapaszkodna a nyakamba. Talán ha meghúzom a szíjat a derekam körül...

-    Rosszul pakoltál be - szólal meg egy hang.

Lassan fordulok meg, nehogy valóban hátraessek - ami tényleg kihívás, nem viccelek! -, és egészen pontosan egy másodpercembe telik, míg megpillantom a hang tulajdonosát: fekete magas szárú Converse, fekete farmer mesterségesen szaggatott lyukakkal a két térde körül, és póló, rajta egy csontváz mellkasának röntgenképe szívbe foglalva.

Lennon a hullaszállítójának motorháztetején ül, mely egy nyilvános parkolóhelyen parkol, mindössze néhány méterrel odébb.

-    A nehéz cuccot a közepére kell pakolni, a hátadhoz közel. A súlyt a derekadnak kell cipelnie, nem a vállaidnak. Ha jól pakolsz be, nem fogsz úgy kinézni, mint a Pisai ferde torony.

- Én nem... - Megemelem a lábamat, enyhén előrehajolok, és alig tudom megakadályozni, hogy a testem lavinaként zúgjon alá. A fenébe!

Lennon mosolya győzedelmes és idegesítő. Sötét napszemüveget visel, így nem látom a szemeit. Duplán idegesítő. Miért szólt egyáltalán hozzám? Nem megmondtam neki tegnap, hogy utálom?

-    Mi van benne? Aranytömbök? - kérdezi.

• - A teleszkópom.
• - Nos, az a helyzet - terelem másfelé a figyelmeme
• Lennon is látja az alagutakat.
• Néhány7 perce göndör fürtjeimet próbálom fejjel le
• - Sajnálom, hogy ilyen későn zavarok. Itt aludhatn
• Köszönetnyilvánítás