STEVE
BERRY
GABO
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Steve Berry: The 14th Colony Minotaur Books, New York, 2016
Fordította: Sóvágó Katalin
Könyvterv: Malum Stúdió | Szabó Vince Copyright © 2016 by Steve Berry Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2017 Copyright © Gabo Kiadó, 2017
Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.
Elektronikus kiadás v.1.0.
ISBN 978-963-406-538-8
Kiadja GABO Kiadó
Felelős kiadó: Földes Tamás
Felelős szerkesztő: Solymosi Éva
A Kacsáknak:
Larry és Sue Beginnek, Brad és Kathleen Charonnak, Glenn és Kris Coxnak, John és Esther Garvernek, Peter Hedlundnak és Leah Barnának,
Jamie és Colleen Kellynek, Marianna McLoughlinnak, Terry és Lea Morse-nak, Joe Perkónak,
Diane és Alex Sherwoodnak, Fritz és Debi Stroblnak., Warren és Taisley Westonnak. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Őszinte hálám John Sargentnek, a Macmillan vezetőjének, Sally Richardsonnak, a St. Martin’s főnökének, és kiadómnak, Andrew Martinnak. Valamint ezerszeres köszönet Hector DeJeannek a hirdetési osztályon; Jeff Dodesnak és mindenkinek, de különösen Paul Hochmannek a marketingosztályon; Jen Enderlinnek, aki mindent tud a puhakötésű könyvekről; David Rotsteinnek, a borító alkotójának; Steve Seighmannek a kiváló tördelésért és kivitelezésért, Mary Beth Roche-nak és csapatának a hangoskönyveknél.
Mély hódolatom Simon Lipskarnak az újabb remek munkáért.
És köszönöm a szerkesztőmnek, Kelley Raglannek.
Meg kell említenem még Meryl Mosst és a csodálatos hirdetési csapatát (különösen Deb Zipfet és Jeri Ann Gellert); Jessica Johnst és Esther Garvert, akik zökkenőmentesen működtetik a Steve Berry Enterprisest; Barry King ezredest, aki katonai tanácsadóként segített; Hayden Bryant a St. John’s episzkopális templomból, amelyet megmutatott; és Doug Scofield, aki bevezetett a Fool’s Mate-be.
Nem maradhat ki a feleségem, a csodálatos Elizabeth sem.
2013-ban Elizabeth és én a házigazdái voltunk a rajongóinknak egy dunai hajózáson. Nem tudtuk, mit várjunk a nyolcnapos bezártságtól egy kis folyami hajón csomó vadidegennel. Ilyenkor mindenki aggódik kicsit. Ám az élmény fantasztikusnak bizonyult, és húsz új barátot szereztünk az úton. Ha városnézésre indultunk a megállóknál, mindenki Elizabethet követte, aki narancssárga evezőt vitt a kezében. Egy idő után elkezdtük Kacsamamának szólítani. Természetesen mi lettünk a kiskacsák. Azóta szinte mindenkit meglátogattunk a húsz barátunk közül, néhánynál többször is jártunk, sőt róluk neveztem el a történet néhány szereplőjét. Azok pedig, akiket kihagytam, ne aggódjanak: eljön a ti időtök is!
Úgyhogy ezt a könyvet a kacsacsapatnak ajánlom, amelynek Elizabeth és én büszke tagjai vagyunk.
Az elnök és az alelnök hivatali ideje január 20-án déli 12 órakor jár le.
AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK ALKOTMÁNYA
20. Kiegészítés
ELŐSZÓ
VATIKÁNVÁROS 1982. JÚNIUS 7., HÉTFŐ
Ronald Reagan tudta, hogy az Úr szólította ide. Mi más lehetne a magyarázat? Két éven át folytatott ádáz harcot tíz versenytárssal az előválasztásokon, harmadszor is megpályázva a republikánus párt elnökjelöltjének címét. Megnyerte a csatát és a választást is, legyőzte a hivatalban lévő elnököt, a demokrata Jimmy Cartert, megszerzett negyvennégy államot. Tizennégy hónapja egy merénylő meg akarta ölni, de ő lett az első amerikai elnök, aki túlélte a lőtt sebet. Most itt volt az Apostoli Palota második emeletén, a pápa dolgozószobájában, ahol a majdnem egy milliárd hívőt számláló katolikus egyház feje óhajtott beszélni vele.
Reagan belépett az irodába, és elcsodálkozott, milyen szerény a berendezés. Súlyos függönyök zárták ki a nyári napsütést, de az elnök tudta, hogy vasárnaponként a pápa ezekből az ablakokból imádkozik együtt a Szent Péter tér sok ezer látogatójával. Egyszerű bútorzat, a legfeltűnőbb egy sima, hosszú faasztal, mellette egymással szemközt két magas támlájú, kárpitozott karosszék. Az asztalon egy aranyóra, feszület és egy mappa. Alatta a márványpadlón keleti szőnyeg.
II. János Pál az asztal mellett állt, pápai fehér öltözékben. Az eltelt hónapokban tíznél több levelet váltottak, amelyeket különleges megbízott vitt és hozott. A levelekben az atomfegyverek szörnyűségeiről és Kelet-Európa súlyos helyzetéről írtak. Hét hónapja a szovjetek rendkívüli állapotot vezettek be Lengyelországban, és szigorúan büntettek mindent, ami a reformokról szólt. Válaszul az Egyesült Államok szankciókhoz folyamodott a Szovjetunió és a lengyel bábkormány ellen, és nem is szándékozott felfüggeszteni, amíg meg nem szüntetik a rendkívüli állapotot, szabadon nem bocsátják az összes politikai foglyot, és nem folytatódik a párbeszéd. A Vatikán jóindulatának elnyerése érdekében Reagan utasította a különleges megbízottat, hogy hírszerzési adatokat adjon át a pápának, aki ebből nyomon követheti, mi történik Lengyelországban, habár Reagan nem hitte, hogy II. János Pál sok újat tudna meg.
Ő viszont megtanult valamit.
Ez a bölcs főpap, aki a világ egyik legbefolyásosabb tisztségét tölti be, ugyanúgy hisz a Szovjetunió összeomlásában, mint Amerika elnöke.
Reagan kezet szorított a pápával, váltottak pár szót, lefotóztatták magukat. Utána II. János Pál intett, és helyet foglaltak egymással szemközt az asztalnál, a falról figyelő Madonna előtt. A fotósok és a szárnysegédek kivonultak, az ajtók bezárultak. A történelem során először maradt négyszemközt egy pápa az Egyesült Államok elnökével. A rendkívüli kihallgatást Reagan kérte, és II. János Pál nem utasította el. A magánbeszélgetés előkészítésében nem vett részt a hivatalos személyzet, csak az elnök titkos küldötte egyengette diszkréten a terepet.
így mindketten tudták, miért vannak itt.
- Rögtön a tárgyra térek, Szentséges Atya. Véget akarok verni a jaltai szerződésnek.
II. János Pál bólintott. - Én is. Jogtalan elképzelés volt. Nagy tévedés. Mindig hittem benne, hogy a jaltai határokat fel kell számolni.
Ebben az első pontban az elnök titkos küldötte helyesen mérte fel a pápa szándékait. A jaltai szerződést 1945 februárjában írták alá. Ez volt Sztálin, Roosevelt és Churchill utolsó találkozása, amelyen döntöttek a háború utáni Európa felosztásáról és kormányzásáról. Meghúzták a határokat, egyeseket önkényesen, másokat körültekintően, hogy lekenyerezzék a szovjeteket. Többek között beleegyeztek, hogy Lengyelország a szovjet érdekszférához tartozzon, Sztálin pedig megígérte a szabad választásokat, amelyekre természetesen sohasem került sor, és Lengyelországban azóta is a kommunisták uralkodtak.
- Jalta mesterséges megosztásokhoz vezetett - folytatta a pápa. - Én és a lengyelek milliói nagyon zokon vettük, hogy eladták a hazánkat. Harcoltunk és meghaltunk abban a háborúban, és ez senkinek sem volt fontos. Negyven éve szenvedünk brutális elnyomás miatt, először a nácik, azután a szovjetek alatt.
Az elnök helyeselt. - Azt hiszem, a Szolidaritás véget vet a jaltai szerződésnek.
Az a szakadás a vasfüggönyön két éve jelent meg a gdanski hajógyárban, az első olyan szakszervezet megalakulásával, amelyet nem a kommunisták irányítottak. Ma már kilencmillió lengyel, a munkaképes lakosság egyharmada volt a Szolidaritás tagja. A szakszervezetet Lech Walesa, egy izgága villanyszerelő irányította. A mozgalom egyre befolyásosabb, erősebb és vonzóbb lett, olyannyira, hogy az elmúlt decemberben a lengyel kormánynak rendkívüli állapotot kellett bevezetni.
- Nagy hiba volt, hogy el akarták taposni a Szolidaritást - folytatta Reagan. -Nem tűrhetünk meg tizenhat hónapig valamit, ha aztán visszatáncolunk, és törvényen kívül helyezzük, amikor jobban kezdene beindulni. A kormány túlbecsülte a saját erejét.
- Tettem lépéseket a lengyel hatóságok felé - mondta a pápa. - Tárgyalásokat kell kezdenünk a Szolidaritás jövőjéről és a rendkívüli állapot feloldásáról.
- Minek harcolni ellene?
Reagan figyelte, milyen hatással lesz ez a kérdés az egyházfőre. Különleges megbízottja szorgalmazta, hogy hozza szóba, mert úgy gondolta, hogy a Vatikán elfogadja a javaslatot.
A pápa csak mosolygott.
- Értem. Hagyjuk őket. Annyit érnek el, hogy elidegenítik maguktól a népet. Miért akadályoznánk meg?
Az elnök bólintott.
- Minden tiltás, amellyel a kormány korlátozza a Szolidaritást, olyan, mint a rák. Minden hivatalos rágalom tovább erősíti a mozgalmat. A Szolidaritásnak csak pénzre van szüksége, hogy életben maradjon, és az Egyesült Államok hajlandó támogatni.
A pápa bólintott, mérlegelte a javaslatot. Ez sokkal több volt annál, mint amire az amerikai nép hajlandó lett volna. A külügyminisztérium hevesen tiltakozott a taktika ellen, arra hivatkozva, hogy a lengyel kormány stabil, erős és népszerű. Hasonlóan értékelték a moszkvai kormányt és a Szovjetuniót.
Pedig tévedtek.
- A belső nyomás napról napra nő - folytatta Reagan -, és a szovjeteknek fogalmuk sincs, hogyan kezeljék. A kommunizmus a lényegénél fogva csak terrorral és erőszakkal válaszolhat az eltérő véleményre. Moszkva egyetlen erkölcsöt ismer el, amely az ügyét szolgálja. A kommunisták fenntartják maguknak a jogot, hogy bármilyen bűnt elkövethessenek. Hazudjanak. Csaljanak. Azt tegyék, amit akarnak. Egyeben hasonló politikai rendszer sem maradt fent. Az összeomlás elkerülhetetlen. - Pár pillanat szünetet tartott. - De felgyorsíthatjuk.
II. János Pál bólintott. - A fa elkorhadt, már csak jól meg kell rázni, hogy a férges almák lehulljanak. A kommunizmus gonosz. Megakadályozza, hogy a népek szabadok legyenek.
Az elnök remélte, hogy ezt fogja hallani; már a különleges megbízott is tájékoztatta, hogy a pápának ez a véleménye. Egyházfő és államfő még sohasem szőtt ehhez hasonló összeesküvést. Egyikük sem ismerhette el, hogy megtörtént. Az egyház nyilvánosan tiltotta a politizálást, amire az volt a legfrissebb bizonyíték, hogy a közelmúltban II. János Pál megrótt egy papot, aki a pápai utasítás ellenére sem volt hajlandó lemondani kormányzati pozíciójáról. Ám ez nem jelentette azt, hogy az egyház ne lett volna tudatában az elnyomásnak, főleg amikor a közelében csapkodtak a villámok. Reagan ebben is az Úr kezét látta. Ebben a történelmi pillanatban Lengyelországra zúdult a vihar. 450 év óta először történt meg, hogy nem olasz, hanem egy lengyel pápa ült Szent Péter trónszékén. És a lengyeleknek majdnem 90 százaléka katolikus.
Forgatókönyvíró sem találhatta volna ki jobban!
A Szovjetunióban érlelődött a forradalommal fenyegető válság. Reagan érezte ennek az előszelét. Az oroszoktól nem idegen a lázadás, és Lengyelország lesz az emelő, amely kifordíthatja a sarkából a világot. Ez persze közhely, de mennyire igaz! Mint a dominóban: ha egy ország borul, borulnak a többiek is. Csehszlovákia, Bulgária, Magyarország, Románia és a többi szovjet csatlósállam. Az egész keleti blokk. Sorra dőlnek el.
Akkor miért ne löknének rajtuk egyet?
- Megengedi Szentséges Atyám? - kérdezte az elnök. - Egyszer megkérdezték tőlem, hogyan határoznám meg a kommunistát. A válasz könnyű. Olyasvalaki, aki Marxot és Lenint olvas. De hogyan határoznám meg az antzkommunistát? - Hatásszünetet tartott. - Olyasvalaki, aki megérti Marxot és Lenint.
A pápa mosolygott. De ez így van.
- Azért egyeztem bele a magánkihallgatásba - mondta az egyházfő -, mert azt akartam, hogy őszintén beszélhessünk egymással. Úgy gondoltam, eljött ennek az ideje. Tehát meg kell kérdeznem: mi van a rakétákkal, amelyeket telepíteni akar Európában? Jelenleg ön irányítja Amerika példa nélküli fegyverkezését, amelyre dollármilliárdokat költ. Ez fölöttébb aggaszt.
A különleges megbízott figyelmeztette Reagant erre a kifogásra, és az elnök készen állt a válasszal.
- Nincs ember, aki nálam jobban gyűlölné a háborút és az atomfegyvereket. Földünket meg kell szabadítani mindkettőtől. A célom a béke és a leszerelés. Ám ennek eléréséhez használnom kell azt, amivel rendelkezem. Igen, fegyverkezünk. De nemcsak azért teszem, hogy Amerikát erősítsem, hanem azért is, hogy csődbe vigyem a Szovjetuniót.
Látta, hogy II. János Pál erősen figyel.
- A Szentséges Atyának igaza van. Milliárdokat költünk. A szovjeteknek nincs választásuk, ha nem akarnak lemaradni: nekik is ennyit, sőt még többet kell költeniük. A különbség az, hogy mi bírni fogjuk a költekezést, ők viszont nem. Amikor az Egyesült Államok költi a pénzt az állami beruházásokra, ezek az összegek a kifizetett bérek és a nyereség révén visszakerülnek a gazdaságba. Amikor a szovjetek költenek, az államkincstárt szipoly ózzák ki, mert náluk nincsen szabad piac. A pénz csak megy, de nem jön vissza. A munkabért befagyasztják, a profitot maximalizálják, így örökösen nyomtatniuk kell az új pénzt, hogy fizethessék a számláikat. Mi visszaforgatjuk a magunkét. Az lehetetlen, hogy a rubeljük évről évre versenyben maradjon a dollárral. Be fognak dőlni.
Látta, hogy ez fölkeltette a pápa érdeklődését.
- A kommunizmust sohasem törvényesítette a nép támogatása. Csak erőszakkal és terrorral marad uralmon. Az idő ellenük dolgozik, akárcsak a világ, amely megváltozott. A kommunizmus a jobbágyság korszerű változata, és nem látom, milyen előnyei vannak a kapitalizmussal szemben. Tudja-e Szentséges Atya, hogy a Szovjetunióban csak minden nyolcadik családnak van autója? Ha valaki autót akar venni, tíz évet kell várnia, hogy megkapja. Mondja meg nekem, hogyan lehet ilyen rendszert szilárdnak és erősnek nevezni?
II. János Pál elmosolyodott. - A rezsim repedezett alapon áll. Mindig így volt, már az első perctől.
- Szeretném, ha tudná, hogy nem vagyok háborúpárti. Az amerikai nép nem
akar hódítani. Mi tartós békét akarunk.
Komolyan gondolta. A zakója belső zsebében ott volt a laminált kártya, és azon a nukleáris arzenál indítókódjai. Kint az ajtó előtt ült a szárnysegéd a fekete bőrtáskával, amelyben a billentyűzetet tartották. Az Egyesült Államoknak összesen 23 464 atomrakétája volt. A Szovjetuniónak 32 049. Reagan úgy nevezte, hogy Armageddon fegyverei. Egy tucatnyival is elpusztítható az emberi civilizáció.
Az elnök célja az volt, hogy az atomfegyvereket sohase használják.
- Hiszek önnek - mondta a pápa. - A küldötte meggyőző érveléssel támasztotta alá ezt a pontot. Értelmes asszony. Ön jól választott.
Nem Reagan választotta: A1 Haig választotta ki a külügyminisztériumi attasék közül. Bár a pápának igaza volt. A különleges megbízott fiatal volt, okos, intuitív, és az elnök megtanulta, hogy vatikáni ügyekben bízhat az ítéletében.
- Ha már az őszinteségnél tartunk - szólt Reagan -, engedje megjegyeznem, Szentséges Atyám, hogy aláértékeli saját magát, és időnként nem idegenkedik kis áltatástól. Ott az a pap, akit olyan látványosan dorgált meg a nicaraguai kifutópályán! Felszólította, hogy mondjon le az állami tisztségéről, de ő dacolt a Szentséges Atyával, és dacol ma is. Gyanítom, hogy ez az ember most adatokat szolgáltat a Vatikánnak a sandinistákról, és ugyan ki gyanúsítaná a nyilvános korholás után?
II. János Pál egy szót sem szólt, de az elnök látta rajta, hogy helyesen következtetett. A sandinisták a szovjetek bábjai. Amerika jelenleg azon munkálkodik, hogy megszabadítsa tőlük Nicaraguát. Ezek szerint a pápának is hasonló a célja.
- Előrelátóan és világszinten kell politizálnunk - mondta az egyházfő - az igazság, a szabadság, a szeretet érdekében. Legfőbb célunk a béke volt, és az is marad.
- Ez kétségtelen. Van egy elméletem. - Amelyet most már nyugodtan kifejthet. - Szerintem a szovjet nép lényegében keresztény nemzet. Az oroszok jóval előbb voltak keresztények, mint kommunisták. Ha ezen az úton megyünk tovább, azt hiszem, elérhetjük, hogy a szovjet nép visszatérjen a kereszténységhez, és a sokáig tiltott eszmék kiszoríthassák a kommunizmust.
Vajon azt hiszi a pápa, hogy ő ebben a cinkosa? Látogatásai során az elnöki megbízott részletes jellemzést állított össze a katolikus egyházfőről. II. János Pál nagyra becsülte a rendet és a biztonságot, jobban szerette, ha ismerte a tényeket. Életét a józan gondolkodás irányította. Idegenkedett a kétértelműségtől, a kapkodástól, a szélsőségektől, minden döntését alaposan megfontolta. Különösen lenézte azokat, akik azt mondták neki, amit az elképzelésük szerint hallani akart.
- Ön hiszi ezt? - kérdezte. - Szívvel? Ésszel? Lélekkel?
- Meg kell mondanom, Szentséges Atyám, hogy nem vagyok rendszeres templomjáró. Még csak nem is tartom magam vallásosnak. Viszont spirituális érdeklődésű vagyok. Mélységesen hiszek Istenben, és ebből merítek erőt.
Ezt nagyon komolyan mondta.
- A Szentséges Atyának és nekem van egy közös kötődésünk - folytatta Reagan.
II. János Pálnak nem kellett magyaráznia. Az előző évben két hónapon belül mindkettejükre rálőttek. A köz veden közelből leadott három lövés éppen elkerülte az ütőereket, ami biztos halált jelentett volna. Reagannek a tüdejébe ágyazódott be a golyó, II. János Pált keresztülfúrta két lövedék, hiheteüen módon elkerülve a létfontosságú szerveket.
- Isten megmentett bennünket - mondta az elnök -, hogy azt tehessük, amit tenni fogunk. Mi mással lehetne magyarázni?
Régóta meg volt győződve róla, hogy mindenkinek van isteni küldetése abban a szférában, amelynek ember nem parancsolhat. Tudta, hogy a pápa ugyancsak hisz a jelképes cselekedetek erejében és a gondviselés szerepében.
- Egyetértek önnel, elnök úr - felelte halkan II. János Pál. - Meg kell tennünk ezt. Együtt.
- Az én esetemben a merénylő közönséges őrült volt. De ami az önét illeti, a szovjeteknek köszönheti.
A CIA tudomást szerzett róla, hogy II. János Pál merénylőjének bolgár kapcsolata van, és ez a szál egyenesen Moszkvába vezet. A Fehér Ház továbbította az információt a Vatikánnak. Igaz, a perdöntő bizonyíték hiányzott, de a Szolidaritást meg lehetett volna törni azzal, ha kiiktatják szellemi-erkölcsi vezetőjét. Persze a szovjetek sohasem engedhették volna meg maguknak, hogy közvetlenül részt vegyenek az egy milliárd katolikus egyházfőjének meggyilkolására szőtt összeesküvésben.
- Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben - mondta II. János Pál. - A bosszúállás nem igazán keresztényi, ugye?
- Ne szolgáltassatok magatoknak igazságot, hanem hagyjatok teret Isten haragjának - idézte tovább Pál apostolnak a rómaiakhoz írt levelét.
- Sőt ha ellenséged éhezik, adj neki enni, ha szomjazik, adj neki inni. Ha ezt teszed, izzó parazsat raksz a fejére.
Azt fogják tenni.
A pápa a saját szemével láthatta a fasiszták kegyetlenkedéseit. Abban az időben, amikor Lengyelország elszenvedte ezt a kimondhatatlan borzalmat, Karol Wojtyla együttműködött az ellenállással. A háború után a rendelkezésére álló összes eszközzel ártott a szovjeteknek, akik meghosszabbították
Lengyelország szenvedését. II. János Pál minden tekintetben hősies volt, rendkívüli egyéniség, tudós és bátor pap.
Az emberek erőt merítettek belőle.
A megfelelő helyen volt a megfelelő időben, a megfelelő elvekkel.
- Abban a pillanatban, amikor összeestem a Szent Péter téren - mondta -, az volt az előérzetem, hogy megmenekülök, és ez a bizonyosság azóta sem hagyott el. Maga a Szűzanya lépett közbe azon a napon, és engedte, hogy tovább éljek. Ezt teljes szívemből hiszem, és Isten bocsásson meg nekem, de valóban tartozom a szovjeteknek. Nemcsak azért, amit velem tehettek volna, hanem azért, amit olyan hosszú ideje művelnek sok millió emberrel. Megbocsátottam a merénylőnek. Bementem a cellájába, letérdeltem, együtt imádkoztam vele, ő pedig megbánta a bűnét. Ideje, hogy azok, akik küldték, ugyancsak megbánják a bűneiket.
Reagan látta II. János Pál tekintetében a harcias elszántságot. Ő is készen állt a harcra. Az elnök hetvenegy éves volt, de még sohasem érezte magát ilyen erősnek. Olyan energia töltötte el a merénylet óta, mintha csakugyan újjászületett volna. Olvasta a szakértők jelentéseit. Az amerikaiak nem sokat vártak az elnökségétől. A tisztség az utóbbi évtizedekben sok derék embert tett tönkre. Kennedy meghalt. Vietnam kiűzte Johnsont a hivatalából. Nixon lemondásra kényszerült. Ford csak két évig bírta, Cartert egy ciklus után elzavarták. Kritikusai vakmerő cowboynak, kiöregedett színésznek nevezték Rónáid Reagant, aki másoktól várja, hogy mondják meg neki, mit tegyen.
Pedig tévedtek.
Reagan valamikor demokrata volt, de már régóta átállt a másik táborba, vagyis nem fért bele semmilyen egyértelmű politikai sémába. Sokan féltek tőle, és gyanakodtak rá. Mások lenézték. Mégis ő volt az Egyesült Államok negyvenedik elnöke, aki még hét éven át akart maradni a hivatalában, és egyetlen célra akarta használni ezt az időt.
Véget akart vetni a gonosz birodalmának.
Mert a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége pontosan ezt képviselte. Csakhogy Reagan egyedül nem érhette el a célját. Nem is lesz rá szükség. Már van egy szövetségese. Olyan szövetséges, akinek kétezer éves tapasztalata volt abban, hogyan kell bánni a zsarnokokkal.
- A magam részéről fenntartom a nyomást - mondta - a politikában és a gazdaságban. A Szentséges Atyának marad a lelki bátorítás. Üdvös lehetne egy újabb utazás Lengyelországba, de most inkább ne. Talán egy év múlva.
II. János Pál 1979-ben már járt a hazájában. Hárommillió embernek tartott misét a varsói Győzelem téren. Az amerikai elnökjelölt a televízióban nézte, ahogyan a fehér ruhás alak leszáll a pápai gépről, és megcsókolja az anyaföldet.
Élénken emlékezett rá, mit mondott a pápa a honfitársainak újra és újra.
Ne féljetek!
Ekkor jött rá, mire lehet képes egymilliárd ember vallási vezetője, különösen egy olyan vezető, aki lengyelek millióinak szívére és lelkére tud hatni. Közéjük tartozik. Hallgatni fognak arra, amit mond. Ám a pápa sohasem hirdethet harcot. A vatikáni üzenetnek mindig az igazságról, a szeretetről, a békéről kell szólnia. Van Isten, és minden ember elidegeníthetetlen joga, hogy szabadon imádja. Moszkva először elengedi ezt a füle mellett, de egy idő után fenyegetőzéssel, erőszakkal válaszol, és a két üzenet különbsége ékesszóló lesz. Közben Amerika szorgalmazza a reformokat a Varsói Szövetség országaiban, pénzeli a szabad piachoz vezető utat, gazdasági és technológiai szempontból elszigeteli a Szovjetuniót, lassan, de biztosan taszítva Moszkvát a csőd felé. Rá fog játszani a rettegésre és az üldözési mániára, amelyet a Kreml élvezettel használ ki másoknál, de a sajátját nem bírja kezelni.
Tökéletes kétfrontos háború lesz!
Az elnök az asztali órára nézett.
Körülbelül ötven perce tárgyaltak.
Mindketten megértették feladataikat és felelősségüket. Ideje megtenni a végső lépést. Reagan felállt, és a kezét nyújtotta az asztal fölött.
A pápa ugyancsak felállt.
- Kívánom, hogy sikerüljön az emberiség iránti kötelességünket teljesíteni -mondta az elnök.
A pápa bólintott. Ismét kezet szorítottak.
- Együtt - mondta a pápa - megszüntetjük a Szovjetuniót.
NAPJAINKBAN
BAJKÁL-TÓ, SZIBÉRIA
JANUÁR 28., PÉNTEK 15.00
Cotton Malone a saját kárán tanulta meg, hogy az isten háta mögötti hely általában bajt jelent.
Ebben a mai nap sem volt kivétel.
180 fokban megdöntötte a gépet, hogy még egyszer körülnézzen odalent, mielőtt leszáll. A nap sápadt korongja alacsonyan járt a nyugati látóhatáron. A Bajkál-tó olyan vastag téli jégbe öltözött, hogy a járművek is elmentek rajta. Malone teherautókat, buszokat, személyautókat látott, amelyek abroncsaikkal rajzoltak ideiglenes országutat a fehér törésvonalakra. A halászok lékeinél is autók parkoltak. Eszébe jutott történelmi tanulmányaiból, hogy amikor a XX. század elején utánpótlást kellett szállítani a japán-orosz háborúba, síneket fektettek a jégre.
A Bajkál-tó földrajzi adatai elképesztőek. Harmincmillió éve alakult ki egy ősi hasadékvölgyben, a világ legrégebbi vízgyűjtője, amely a Föld édesvízkészletének egyötödét tartalmazza. Háromszáz folyó táplálja, de csak egyetlen kifolyása van. 636 kilométer hosszú, szélessége eléri a 80 kilométert, legnagyobb mélysége 1642 méter, partvonalának hossza 2100 kilométer, kristálytiszta felszínét harminc sziget töri meg. A térképeken sarlóként hasít Dél-Szibériába, Oroszország hatalmas, néptelen pusztaságába a mongol határ mellett, 1250 kilométerrel nyugatra a Csendes-óceántól, 2000 kilométerrel keletre Moszkvától. A világörökség része. Ez is feszélyezte Malone-t, mert a világörökségek általában ugyancsak bajt jelentenek.
A tél jeges markába szorította a földet és a vizet. A hőmérséklet mínusz tizenhét fok körül járt, mindent betakart a hó, bár szerencsére most éppen nem havazott. Malone állított a kormányon, és 210 méter magasan egyenesbe hozta a gépet. A kabin fűtése meleg levegőt fújt a lábára. A gépet az orosz légierőtől kölcsönözte az Irkutszkon kívül eső kis repülőtérről. Nem tudta, mitől van ez a nagy orosz-amerikai együttműködés, de Stephanie Nelle azt mondta, hogy használja ki. Oroszországba csak vízummal lehetett beutazni. Magellános ügynök korában Malone sokszor használt hamis vízumokat. A vámvizsgálat is problémát okozhatott. Ám ezúttal nem volt papírmunka, és nemhogy egyeüen hivatalnok sem tartóztatta fel, de egy orosz Szuhoj HAL vadászgép, az új, kétüléses változat, nyomban elröpítette Irkutszkól északra egy légitámaszpontra, ahol huszonöt Tupoljev Tu-22 közepes hatótávolságú bombázó sorakozott az aszfalton. Útközben egy Iljusin 11-78 töltötte fel a gépet üzemanyaggal. A támaszpontról helikopter vitte tovább délre, ahol a mostani gépe várakozott.
Az An-2 egymotoros, zárt pilótafülkéjű biplán volt, amelynek hátsó kabinjában tizenkét utas fért el. Keskeny alumíniumtörzse folyamatosan rázkódott a légcsavartól, amely hasított a fagyos levegőben. Malone keveset tudott erről a második világháborús szovjet légiszekérről. Az An-2 lassan és kitartóan repült, a botkormánynak alig volt holtjátéka, és a sítalpaival Malone hóról is felszállhatott.
Befejezte a kanyarodást, és ismét északkelet felé vette az irányt. Sűrű erdő szélén repült. A hegygerinceken agyarakra emlékeztető, hatalmas sziklák rajzoltak szaggatott vonalakat. Egy távoli meredélyen magas feszültségű vezetékek pilonjai verték vissza a napfényt. A parti sivár lapály, amelyen apró faházak bújtak össze, a Bajkáltól messzebb átváltozott nyíredőkkel keveredő fenyvessé, amelyet havas hegycsúcsok kerítettek be. Malone még régi ütegeket is látott egy sziklás hegyháton. Neki azt az épületcsoportot kellett átvizsgálnia, amely a keleti parthoz tapadt, attól a ponttól északra, ahol véget ér a Mongóliából induló Szelenga folyó hosszú vándorútja. A homokos deltatorkolat csatornái, szigetei, nádasai furcsa káosszá dermedtek.
- Mit látsz? - kérdezte Stephanie Nelle a fejhallgatóban.
Az An-2 kommunikációs berendezése össze volt kötve Malone mobiltelefonjával, hogy beszélhessenek. Régi főnöke Washingtonból követte az eseményeket.
- Sok jeget. Hiheteüen, hogy valami ilyen szilárdra fagyhasson.
Mintha sötétkék párát ágyaztak volna bele a jégbe. Felszínén ködös porhó örvény lett, gyémántként ragyogott a napfényben. Malone ismét lejjebb ereszkedett, és tanulmányozta a műholdas képekről ismert épületeket.
Most madártávlatból láthatta mindegyiket.
- A főépület távolabb van a falutól, talán négyszáz méterrel északabbra -mondta.
- Mozgás?
A rönkházakból álló falu csendes volt, csupán a kéményekből felszálló füst árulta el, hogy itt emberek laknak. A házak minden rendszer nélkül épültek, egyetlen út mentén, amely feketén rajzolódott ki a hóban. Középen templom állt: sárga és rózsaszín deszkafalai voltak, és két hagymakupolája. A falu a part mellett bújt meg, a házakat kavicsos sáv választotta el a Bajkáltól. Malone úgy hallotta, hogy a keleti part gyérebben lakott, és ide kevesebben jönnek. Ezt a részt alig 80 000 ember lakta ötven helységben. A tó déli partja nyáron népszerű turistalátványosságnak számított, de sok száz kilométer máig megmaradt vadonnak.
Pontosan ezért létezhetett odalent az a település.
Lakói a Csajanyije nevet adták neki, ami annyit jelent, hogy „remény”. Ők csak annyit reméltek, hogy békén hagyják őket, és az orosz kormány több mint húsz éve teljesítette is az óhajukat. Ők voltak a Vörös Gárda, a kemény vonalas kommunisták utolsó bástyája az új Oroszországban.
Malone-t úgy tájékoztatták, hogy a főépület egy hajdani dácsa. Leninig visszamenőleg minden valamirevaló szovjet funkcionáriusnak volt vidéki háza; ez alól a távol-keleti tartományok urai sem jelentettek kivételt. A lenti dácsa a fagyott tóba benyúló domború sziklán épült egy kanyargós fekete út végén, földig lógó ágú fenyőfák között. És nem deszkakulipintyó volt, hanem az okkerszín homlokzatból ítélve téglából és betonból felhúzott, emeletes, palatetős ház. Egyik oldalán két terepjáró parkolt. Kéményeiből és a számos melléképület egyikéből sűrű füst gomolygott.
Ember sehol.
Malone elhúzott a házak fölött, ki a tóra, hogy onnan kezdje meg az újabb kört. Szeretett repülni, volt érzéke a mozgó gépezetek irányításához. Innen nyolc kilométerre, Babuskin falu közelében hamarosan leereszkedik a jégre, aztán sítalpakon becsúszik a dokkba, ahol, mint hallotta, ebben az évszakban nincs hajóforgalom. Ott kell várnia rá a járműnek, amely elviszi észak felé, hogy alaposabb szemlét tarthasson.
Még egyszer átrepült Csajanyije fölött, aztán bedöntötte a gépet, hogy megközelítse Babuskint. Olvasott a Nagy Szibériai Menetelésről a polgárháború alatt. Harmincezer katona vonult vissza a befagyott Bajkálon, többségük meg is halt közben, a testük belefagyott a jégbe tavaszig, amikor eltűntek a mély vízben. Kegyetlen, durva hely volt ez. Hogy is írták róla? Arcátlan az idegenekhez, bosszúálló a felkészületlenekkel.
Malone el is hitte.
Valami megvillant a fenyők között, amelyeknek zöld ágai élesen elütöttek a fehér földtől. Valami kirepült a fák közül, és füstcsíkot húzva, pörögve közeledett a biplánhoz.
Rakéta?
- Probléma van - mondta Malone. - Valaki lőtt rám.
A sokéves tapasztalat ösztönös gyorsaságával váltott át a kormányzásban. Erősen bedőlt jobbra, és még mélyebbre ereszkedett. Az An-2 annyira volt kormányozható, mint egy kamion, így Malone meredekebbre vette a dőlésszöget, hogy növelje a sebességet. Aki átadta neki a gépet, figyelmeztette, hogy keményen fogja a botkormányt, és milyen igaza volt. Minden szegecs úgy rezgett, mintha bármelyik pillanatban kipattanhatna a helyéből. A rakéta eldübörgött a biplán mellett, alul-felül átütötte a bal szárnyat. A géptörzs megrázkódott a becsapódástól. Malone kijött a zuhanásból, és felmérte a kárt. A szárnyakat csak ponyva fedte, sok dúc megsérült, vászondarabok csapkodtak a szélben.
Hirtelen nehéz lett egyensúlyban tartani a gépet.
A biplán rázkódott. Malone alig bírta fogni a kormányt. Egyenesen belerepült az erős északi szélbe. A sebesség nem egészen ötven csomóra csökkent. Komolyan tartani kellett a motor leállásától.
- Mi van ott? - kérdezte Stephanie.
A botkormány tovább rázkódott, de Malone erősen tartotta, és sikerült magasabbra emelkednie. A gép olyan hangon bőgött, ami csak légi bemutatókon hallható, a propeller kavart, kínlódott, hogy a levegőben tartsa.
Zörgés hallatszott.
Aztán a motor nagyot durrant.
Malone tudta, túl nagy nyomás nehezedik a légcsavarra, amit a motor nem bír.
A műszerfalon villogtak a kijelző fényei.
- Eltalált egy föld-levegő rakéta - mondta Malone. - A gép kormányozhatatlan, zuhanok.
A motor leállt.
Egyik műszer sem működött.
A pilótafülkét körbeérték az ablakok, a másodpilóta ülése üres volt. Malone kutatott a mélyben, de csak a Bajkál-tó kék jegét látta. Az An-2 hamar változott át repülőgépből négy tonna holtsúllyá.
Malone-on végigsöpört a félelem, és egy gondolat hasított belé.
így fog meghalni?
KETTŐ
WASHINGTON D. C.
02.20
Stephanie Nelle értetlenül bámulta az asztalán a mikrofont. Közvetlen kapcsolata Cotton mobiljával megszűnt.
- Ott vagy? - ismételte.
Most is csak a csend válaszolt.
Cotton utolsó szavai visszhangoztak a fülében.
A gép kormányozhatatlan, zuhanok.
Ránézett a vele szemben ülő Bruce Litchfieldre, a legfőbb államügyészre, aki még két napig a főnöke.
- Bajban van. Valaki lelőtte a gépét levegő-föld rakétával.
Stephanie az Igazságügyi Minisztérium egyik irodájában dolgozott. Eddig a Magellán-ügyosztály atlantai központjában volt a biztos helye, de az már nem
lehetséges, és különben is felparancsolták D. C.-be az új elnök beiktatására.
Jól tudta ennek az okát.
Hogy Litchfield szemmel tarthassa.
Decemberben Harriett Engle, Danny Daniels elnök harmadik igazságügyi minisztere benyújtotta a lemondását. A Daniels-kormányzat második ciklusa véget ért, és nemcsak új elnök lesz, de új párt veszi át a Fehér Ház és a Kongresszus irányítását. Danny keményen harcolt, hogy a saját emberét választassa meg, de kudarcot vallott. A Daniels-varázs láthatólag csak őrá hatott. Litchfield azért jött ide ebben a leheteüen időpontban, mert ideiglenesen ő lett a főnöke az Igazságügyi Minisztériumnak, és annak is, ami a Magellán-ügyosztályból megmaradt.
Stephanie-val két hónapja, a hálaadás másnapján közölték, hogy nemcsak máshová helyezik át a Magellán éléről, de az egész ügyosztályt feloszlatják. Az új igazságügyi miniszter, akit a jövő héten erősít meg a hivatalában a Szenátus, mindig azt hangoztatta, hogy a Magellán fölösleges a számtalan hírszerző és kémelhárító szervezet mellett. Az Igazságügyi Minisztériumnak nincs szüksége a Magellán szolgálataira, tehát feloszlatják, és az összes ügynököt szélnek eresztik.
- Intézzék el az oroszok - mondta Litchfield. - Ők kérték a segítségünket, maga megadta nekik, legyen ez az ő bajuk.
- Ezt nem mondhatja komolyan! A mi emberünk van ott. Nem bízzuk másokra, hogy helyettünk gondoskodjanak róla.
- Itt igen, és ne feledje, maga küldte oda Malone-t, az én jóváhagyásom nélkül.
- Az Egyesült Államok elnöke kért rá, hogy ezt tegyem.
Ez nem izgatta Litchfieldet.
- Úgy egyeztünk meg, hogy minden operatív döntést egyeztetni kell velem. Ám ez nem történt meg, és mindketten tudjuk, hogy miért. Mert én nem engedélyeztem volna.
- Nem volt szükségem a maga engedélyére.
- De igen. Tudja, hogy a megállapodás szerint a jelenlegi kormány folyamatosan tájékoztatja az újat, és az operatív döntéseket az elmúlt héttel kezdődően közösen kell meghozni. Az én feladatom tájékoztatni az új kormányt. Ám erről az akcióról valamilyen okból csak az egyik oldal tudott.
Litchfield eredetileg bíró volt, tizennyolc éves tiszteletre méltó szakmai tapasztalattal. Daniels jelölte ki a posztra, amelyet a Szenátus megerősített, és az utóbbi öt évben igazságügyiminiszter-helyettes volt. Az új igazságügyi miniszternek még el kellett határoznia, kit tart meg a legmagasabb szinten. Stephanie tudta, hogy Litchfield vezető beosztásra hajt, és amikor az új elnök igazságügyiminiszter-jelöltje bejelentette, hogy fel akarja oszlatni a Magellánt, Litchfield kapott az alkalmon, amikor megmutathatta, hogy be tud illeszkedni az új csapatba. Stephanie más alkalommal nem tűrte volna ezt a bürokratikus beavatkozást, de most, hogy ilyen közel volt az új elnök beiktatása, az illetékességi körök folyamatosan változtak. Örökös átmeneti állapot váltotta fel az állandóságot.
- Maga próbálta eltitkolni - folytatta Litchfield -, de így is rájöttem. Ezért vagyok itt ilyen rohadt későn. Ennek vége, függetlenül attól, hogy a Fehér Ház mit hagy jóvá.
- Hát akkor reménykedjen, hogy Cotton nem jön rá - vetette oda változatlan egykedvűséggel Stephanie.
- Mit akar ezzel mondani?
- Ne akarja megtudni.
- Tájékoztassa az oroszokat, hogy mi történt - mondta Litchfield. - Intézzék el ők. Azt pedig nem magyarázta el, hogy az elnök miért akarta odaküldeni Malone-t.
Stephanie csakugyan nem magyarázta el, bár Litchfield bizonyosan megértené, mennyit ér szívességet tenni valakinek. Washingtoni „valutának” hívták. Kéz kezet mos alapon működtek a dolgok, főleg évekkel ezelőtt, amikor Stephanie megszervezte az ügyosztályt. Akkor mind a húsz ügynöke jogász volt, akiket utólag képeztek ki hírszerzésre és elhárításra. Cotton, aki a Georgetown Egyetemen szerzett jogi doktorátust, egyike volt az első beosztottainak, a haditengerészettől és a katonai ügyészségtől hozta át. Tizenkét évig dolgozott Stephanie-nak, mielőtt korengedménnyel visszavonult, és Koppenhágába költözött, ahol volt egy antikváriuma. Pár év óta a körülmények időnként visszahozták Stephanie világába. Mostanában az asszony eseti megbízásokhoz alkalmazta, mint például erre a mai egyszerű felderítő munkára.
Csakhogy valami elromlott.
- Csinálja - szólította fel Litchfield.
Persze. - Bruce, két napig még én állok ennek az ügyosztálynak az élén, és úgy irányítom, ahogy jónak látom. Ha magának nem tetszik, rúgjon ki. De akkor majd magyarázkodhat a Fehér Háznak.
Tudta, hogy ezt a fenyegetést Litchfield nem engedheti el a füle mellett. Danny Daniels még mindig elnök, és már egy ideje a Magellán a kedvenc ügynöksége. Litchfield tipikus washingtoni karrierista volt. Azt tekintette egyetlen céljának, hogy életben maradjon, és megtartsa az állását. Hogy ehhez milyen eszközöket használt, az nem számított neki. Stephanie-nek csak néhány ügye volt vele a múltban, de azt hallotta róla, hogy gátlástalanul kihasznál minden alkalmat. Az utolsó, amit megengedne magának, hogy beszálljon egy pisilőversenybe az Egyesült Államok elnökével, mert nemcsak veszítene, de túlzott feltűnést is keltene. Ha benne akar lenni az új kormányban, előbb át kell vészelnie a régit.
- Ne vegye zokon, de a maga ideje lejárt - mondta Litchfield. - És az elnöké is. Nem lehetne, hogy ezt végre tudomásul vegyék? Igen, maga irányítja a Magellánt, de már egyeüen ügynöke sincs. Mind elmentek. Csak maga maradt. Annyit tehet, hogy kitakarít kicsit. Menjen haza. Vonuljon vissza. Élvezze az életet.
Ez a gondolat Stephanie fejében is megfordult. A Reagan-kormányzat idején a külügyben kezdett, aztán átkerült az igazságügybe, ahol kijelölték a Magellánhoz. Sokáig vezette az ügyosztályt, de ennek már vége. Forrásai tájékoztatták, hogy a tízmillió dollárt, amibe az ügyosztály működése került, átcsoportosítják a szociális kapcsolatok ápolására és hasonlókra, az új igazságügyi miniszter fényezéséhez. Úgy látszik, ez fontosabb a hírszerzésnél. Az Igazságügyi Minisztérium ráhagyja a hírszerzést a CIA-ra, az NSA-ra, és a többi hárombetűs szervezetre.
- Mondja, Bruce, milyen érzés másodiknak lenni? Sohasem százados. Mindig csak hadnagy.
Litchfield a fejét rázogatta.
- Micsoda pimasz vén boszorkány.
Stephanie vigyorgott.
- Pimasz? Biztosan. Boszorkány? Lehet. De nem vén. Viszont én vagyok a Magellán-ügyosztály főnöke még két napig. Lehetek az utolsó munkatársa, de még mindig én parancsolok. Úgyhogy rúgjon ki, vagy takarodjon innen.
Komolyan gondolta minden szavát.
Főleg azt, hogy nem vén. A személyi aktájában máig nem szerepelt az életkora, csak a nem ismert a születési idő rubrikában.
Litchfield felállt.
- Oké, Stephanie. A maga szabályai szerint fogunk játszani.
Nem rúghatta ki az asszonyt, ezt mindketten tudták. Viszont megteheti január húszadikán déltől. Stephanie azért is engedélyezte önhatalmúlag Cottonnak, hogy haladéktalanul induljon Oroszországba. Az új igazságügyi miniszternek nincs igaza. A minisztériumnak szüksége van a Magellán-ügyosztályra, amely éppen azért jött létre, hogy a többi hírszerző ügynökség hatáskörén kívül tevékenykedjen. Ezért volt a székháza Atlantában, 880 kilométerre a washingtoni intrikáktól. Ez az egyeüen húzás függeüenséggel és hatékonysággal ruházta fel, és Stephanie büszke volt erre az örökségre.
Litchfield távozott. Egy dologban igaza volt: Stephanie-t az összes ügynökétől megfosztották, az aüantai székházat bezárták.
Stephanie nem óhajtott más állást betölteni a minisztériumban, és azt sem tűrhette, hogy kirúgják. Inkább kilép. Ideje felvenni a nyugdíját, és más időtöltést keresni. Az kizárt, hogy naphosszat itt ücsörögjön a házban.
Az agya zakatolt, a gondolkodás megnyugtatta. Cotton bajban volt, és ő nem számított az oroszokra, hogy segítenek. Eleve vonakodott megbízni bennük, de nem volt választása. Az összes kockázatot elmagyarázta Cottonnak, aki megígérte, nagyon fog figyelni. Stephanie már csak egyvalakihez fordulhat.
A telefonjáért nyúlt, és elküldött egy SMS-t.
HÁROM
VIRGINIA
02.40
Luké Daniels szeretett bunyózni, de melyik tennessee-i vidéki fiú nem szeret. Sokban volt része a középiskolában, különösen a lányok miatt, majd még többet élvezhetett abban a hat évben, amikor Tangerként szolgált a hadseregben. Tavaly a Magellán ügynöke lehetett, de sajnos ezek az idők elmúltak. Már meg is kapta az áthelyezési parancsot a védelmi minisztérium hírszerzéséhez. Első munkanap hétfő, az új elnök beiktatásának másnapján.
Addig hivatalosan szabadságon volt.
Most mégis követett hajnalban egy autót.
Nagybátyja, az Egyesült Államok mostani elnöke személyesen kérte, hogy segítsen. Általában nem jöttek ki jól egymással, bár az utóbbi időben kölcsönösen igyekeztek javítani a kapcsolaton. Igazság szerint Luké örült, hogy segíthet. Szerette a Magellán-ügyosztályt, és kedvelte Stephanie Nelle-t. Stephanie-t rendesen szívatta egy csomó politikus, akik okosabbnak képzelték magukat. Danny bácsit nemsokára leküldik a pályáról, a politikusi karrierjének vége. Ám maradt még egy probléma, amely egyformán érdekelte az elnököt és Stephanie-t.
Jellemző módon nem nagyon magyarázták el, miért kell követnie a kocsit. A célszemély egy Ánya Petrova nevű orosz állampolgár volt, egy csinos szőke, szív alakú, finom arccal, kiugró járomcsonttal. A lába hosszú és izmos, mint egy táncosé, a mozgása elegáns és tudatos, kedvenc viselete a feszes farmer, térdig érő csizmába gyűrve. Nem festette magát, ami kissé szigorúvá tette a megjelenését, talán szándékosan. Nagyon feltűnő jelenség volt, Luké csak azt bánta, hogy nem találkozhatnak más körülmények között. Nem is volt olyan kellemetlen két napig követni.
Ánya szerette a Cracker Barrelt, ahová naponta kétszer járt, egyszer ebédelni, és alig pár órája vacsorázni. Utána egy virginiai motelben tartózkodott D. C.-től nyugatra, a 66-os út mellett. Danny bácsi közölte a fontosabb adatokat. Petrova harmincnégy éves, a szeretője Alekszandr Zorin, korosodó egykori KGB-tiszt, aki Szibéria délnyugati részében lakik. Ezzel a Zorinnal egy hete még senki sem nagyon törődött. Aztán valami úgy ráhozta a frászt az oroszokra és Danny bácsira is, hogy Luke-ot elengedték a pórázról, és Cotton Malone-t átküldték előretolt ügynöknek.
Csak ne bukj le, mondta az elnök. Maradj rajta. Akárhová megy. El tudod intézni?
A kapcsolatuk enyhén szólva feszült volt, de Luke-nak el kellett ismernie, hogy a nagybátyja ért az irányításhoz. Az országnak hiányozni fog, mint ahogy Luke-nak is hiányzik az előző munkája. Nem rajongott a katonai hírszerzésért. Miután leérettségizett, és főiskola helyett beállt katonának, végre megtalálta helyét a Magellán-ügyosztályon.
Sajnos, annak már vége.
Másfél kilométerre lemaradt a célszemélytől, mert kevesen jártak a sztrádán a csendes, felhőtlen téli éjszakában. Fél órája éppen a motelt figyelte, amikor Ánya váratlanul előbukkant egy fejszével, és elindult nyugatnak, Virginiába. Most Manassas közelében jártak, Petrova jelezte, hogy letér a sztrádáról. Luké követte, akkor ért a rámpa aljába, amikor a nő rákanyarodott egy déli irányba vezető, kétsávos vidéki mellékútra. Majd még jobban le kell maradnia, mert itt korántsem volt annyi jármű a figyelem elterelésére, mint a sztrádán.
Hová megy ez a nő a legsötétebb éjszakában?
Fejszével?
Fontolgatta, hogy telefonál Danny bácsinak, és felébreszti. Kapott egy közvetlen telefonszámot, és parancsa volt haladéktalanul jelenteni mindent, de eddig nem történt fontosabb egy vidéki autókázásnál.
Előtte nyolcszáz méterre Ánya ismét kanyarodott.
Kocsi nem jött sem jobbról, sem balról, koromsötét volt, ameddig a szem ellátott, úgyhogy a fiatalember lekapcsolt fényszórókkal gurult odáig, ahol a másik autó letért az útról.
A kocsi, amelyet vezetett, az öröme és büszkesége volt, 1967-es ezüst Mustang. Akkor lepte meg vele magát, amikor még a seregben szolgált. Féltő gonddal őrizte a washingtoni lakáshoz tartozó garázsban, egyike volt a kevés holmijának, amelyet igazán szeretett. Szerette hajtani a szabadnapokon, amelyeket Stephanie Nelle utasítására minden Magellán-ügynöknek négyhetente ki kellett vennie. Majdnem 25 000 dollárért vásárolta valakitől, akinek nagyon kellett a pénz; gyakorlatilag ingyen volt ahhoz képest, amennyit ért. Kifogástalan állapotban volt, felturbózott 320 lóerős V-8 motorral. Eléggé falta a benzint, de ezt akkor gyártották, amikor 25 cent volt egy gallon üzemanyag.
Meglátott két kőpillér között egy bekötőutat, ahová kovácsoltvas boltív alatt lehetett behajtani. Egy ferdén lógó vaskapu mögött kikövezett ösvény tűnt el a fák között a sötétségben. Ide nem mehet be autóval, mert nem tudta, meddig tart az út, vagy mi várja a végén. Okosabb lesz, ha gyalogol. Lekapcsolt reflektorokkal begördült a bekötőútra, át a boltív alatt, és leparkolt a fák között. Kiszállt a Mustangból, halkan becsukta az ajtót. Hideg éjszaka volt, de nem dermesztő hideg. A keleti part középső részére eső államok szokatlanul enyhe télnek örvendhettek, az előző évek heves hóviharai eddig elkerülték őket. Luke vastag kordbársony nadrágot, pulóvert, bélelt kabátot és kesztyűt viselt, a Magellán-ügynökök Berettáját a hóna alatti tokba rejtette. Nem hozott elemlámpát, de volt nála mobiltelefon; szükséghelyzetben az is megteszi. Óvatosságból elnémította a telefont.
Aztán kocogva elindult.
Az alig kétszáz méteres út emeletes háznál ért véget, amelyet megnöveltek az utólagos hozzátoldások és a melléképületek. Balra deres mező látszott. Luke valamilyen mozgást észlelt, és megpillantott egy baglyot, ahogy átsuhan a rét fölött. Milyen jól emlékezett ezekre a madarakra gyerekkorából! Csillagok hunyorogtak a fekete égbolton, ahol csak az újhold világított. A ház előtt észrevett egy parkoló kocsit, a bejárat közelében elemlámpa fénykévéje mozgott. Ugyan ki lakhat itt? Nem látott nevet, postaládát, semmit, ami azonosította volna a tulajdonost.
Megmaradt a fák között, és olyan ösvényen lopakodott, ahol nem akaszkodhattak bele a tüskés szederindák. Ruhája alá fokozatosan bekúszott a hideg, ugyanakkor izzadt a megerőltetéstől és a fokozódó izgalomtól. Harminc, egyenként tizenhat táblára osztott ablakot számolt össze a homlokzaton. Odabent nem égett lámpa. Zörgést hallott, mintha fém koccanna a fémhez, utána deszka reccsent. Egy fához lapult, és amikor kilesett mögüle, még látta, amikor tőle ötven méterre az elemlámpa fénye eltűnik a házban. Elcsodálkozott ezen a goromba belépőn, ám közelebb érve látta, hogy a ház lakatlan, és romlásnak indult. Viktoriánus stílusa volt, a deszkázat még ép, de a falakon penészfoltok. Néhány földszinti ablakot bedeszkáztak, az emeletiek üresen tátongtak. A ház tövében felmagzott burján és elvadult bokrok mutatták, hogy ezzel a hellyel régen nem törődik senki.
Luke nagyon szerette volna tudni, kié lehet a ház. És miért látogatja meg éjjel egy orosz állampolgár? Ezt egy módon deríthette ki. Kilépett a pagonyból a felhajtóra, és elindult a főbejárathoz, ahol felfeszítették a vastag ajtószárnyakat.
Megmarkolta a Berettát, beóvakodott a házba. Tágas előtérben állt, amelynek padlóját szőnyeg takarta. Néhány bútor is maradt. Lépcső vezetett az emeletre, a nyitott ajtókon be lehetett látni a szobákba, ahol lógtak a roletták. A festés lepergett, a vakolat mállott, a falikárpit sok helyen felpúposodott. A természet fokozatosan visszakövetelte, ami az övé.
Szemközt folyosó látszott.
Luké fülelt. Úgy érezte, mintha kriptában állna.
Aztán egy hangot hallott.
Dörömbölést.
A földszint túlsó végéből.
Tizenöt méterre fény villant a folyosón.
Luké lopakodva elindult, a dörömbölés elnyomta lépéseinek hangját. Ánya Petrovát mintha nem érdekelte volna, hogy felhívja magára a figyelmet. Nyilván úgy gondolta, hogy több kilométeres körben nincs senki. Normális esetben igaza is lett volna.
Luké odaért a nyitott ajtóhoz, ahonnan fény szűrődött ki a folyosóra. Óvatosan bekukkantott, és faburkolatú, tágas helyiséget látott, amely dolgozószoba lehetett valamikor: egyik falát eltakarta a padlótól a mennyezetig érő könyvszekrény, amelynek üres polcai megvetemedtek vagy leszakadtak. Egy pillantást vetett a plafonra. Kazettás mennyezet, stukkós díszítéssel. Bútor semmi. Ányát csak a szemközti fal érdekelhette, ahol éppen ki akarta lyukasztani a faburkolatot. Méghozzá nem valami finoman. Láthatólag értett a fejsze használatához. Elemlámpája a földön hevert, és elég fényt adott, hogy a nő láthassa, hol tart a munkában.
Luké feladata az volt, hogy figyeljen, nem pedig az, hogy támadjon.
Ne bukj le!
Ánya tovább hasogatta a deszkát, amíg lyukat nem ütött rajta. A fal üresen kongott, ezek szerint valamilyen fülke volt mögötte. A nő kirúgott még néhány darabot a lyukból, és amikor elkészült, átvilágított az elemlámpával, és megvizsgálta a szomszéd szobát.
Letette a fejszét.
Aztán eltűnt a nyílásban.
NÉGY
GIVORS, FRANCIAORSZÁG 08.50
Cassiopeia Vitt túl későn jött rá, hogy baj van. Két napja a kőfejtők lyukakat fúrtak a mészkőbe, de nem modern fúrókkal, hanem úgy, ahogy 800 éve csinálták. Egy hosszú, csillag alakú vésőt, amelynek a feje olyan vastag volt, mint egy felnőtt férfi hüvelykujja, belevertek a sziklába, aztán megforgatták, még mélyebbre ütötték, és ezt addig ismételték, amíg több centi mély, szabályos furat keletkezett. A lyukak egymástól tenyérnyire sorakoztak tíz méteren át, a sziklafal teljes szélességében. Vonalzót nem használtak. Erre a célra többszörösen megcsomózott hosszú kötél szolgált, akárcsak hajdanán. Utána az összes üreget megtöltötték vízzel, lezárták, majd hagyták, hogy megfagyjon. Nyáron vizes fát tömtek volna beléjük, vagy vasékkel repesztették volna meg. Szerencsére annyira lezuhant a hőmérséklet, hogy természetet is segítségül lehetett hívni.
A kőbánya három kilométerre volt a franciaországi birtoktól. Cassiopeia majdnem tíz éve próbált már várat építeni magának, kizárólag XIII. századi eszközökkel, anyagokkal és technikával. A helyszín, amelyet megvásárolt, valaha az egyeüen szentté avatott francia király, IX. Lajos birtoka volt, és a várromon kívül XVI. századi udvarház is állt rajta, amelyet Cassiopeia az otthonává épített át. Royal Champagne-nak nevezte el a birtokot, XV. Lajos egyik lovassági ezrede után.
A kőépület valamikor a nemesember hatalmát jelképezte. A givors-i várat erődnek tervezték, bástyafalakkal, vizesárokkal, sarokbástyákkal és egy öreg toronnyal. Majdnem háromszáz éve a földdel tették egyenlővé. Cassiopeia életcéljának tekintette, hogy felújítsa. A környék bővelkedett vízben, kőben, földben, homokban és fában - mindenben, ami egy építkezéshez szükséges -, akárcsak a középkorban. A kőfejtők és kőfaragók, a pallérok, az ácsok, a kovácsok és a fazekasok mind Cassiopeia alkalmazottaiként heti hat napot dolgoztak. Ugyanúgy öltözködtek és éltek, ahogyan nyolcszáz éve lehetett volna. A helyszín nyitva állt a nagyközönség előtt, a belépődíjak lefaragtak valamennyit a költségekből, de az építkezést - amelyből a jelenlegi becslés szerint még húsz év volt hátra - elsősorban Cassiopeia fizette a vagyonából.
A kőbányászok megvizsgálták a lyukakat, amelyekben keményre fagyott a víz. Körülöttük sugárirányban szétfutó barázdák jelezték, hogy minden készen áll. A toronymagas kőoszlopon kevés volt a hasadék, a bemélyedés vagy a kiszögellés. Több hónapos munkával a talajszinten és közveüenül fölötte lefejtettek minden használható anyagot; mostanra húszméteresre nőtt a kötelekből és deszkákból készült állványzat. Három ember pöröllyel ütni kezdte a hornyolókat. A hornyoló külsőre emlékeztet a kalapácsra, de az egyik végébe árkot mélyítettek, amelynek a két szélét kiélezték. Ezt a végét ütötték bele a kőbe, hogy feltárják a repedéseket, és utána addig verték a hornyolóval, amíg töréseket nem idéztek elő a természetes repedések mentén. Nagyon unalmas, de
hatékony eljárás volt.
Cassiopeia bámulta a kőtörőket. A vasra lecsapó vas szinte dalolt. A hosszú barázdák arra utaltak, hogy sikerült eléggé megrepeszteni a szikla belsejét.
- Mindjárt törik! - kiáltotta az egyik munkás.
Ez figyelmeztetés volt a többieknek, hogy hagyják abba a munkát.
Némán álltak, a kőoszlopot vizsgálgatva, amely még jó húsz méter magas volt. Az anyagvizsgálat kimutatta, hogy a szürkésfehér kő nagy mennyiségben tartalmaz magnéziumot, vagyis rendkívül kemény, éppen ezért alkalmas az építkezésre. A mélyben szalmával töltött társzekér várt az egyemberes kőkoloncokra, amelyeket majd igáslovak vontatnak el az építkezéshez. A szalma természetes szigetelőanyaga minimálisra csökkentette a törés kockázatát. Az ennél nagyobb darabokat helyben megfaragják, majd elszállítják. A kőbánya volt a vállalkozás alapja.
Cassiopeia figyelte, hogyan nőnek és sűrűsödnek a sziklán a repedések. A gravitáció is a kezükre dolgozott. Egyszer csak leszakadt egy autó nagyságú tábla, és a földbe csapódott. A kőfejtők elégedettek voltak, Cassiopeia ugyancsak. Sok kőkocka lesz ebből. Tátongó üreg maradt utána a sziklán. Első fejtésük volt ezen a szinten. Innen haladnak majd jobbra és balra, hogy még több mészkövet bányásszanak, mielőtt megmagasítják az állványt. Cassiopeia szerette nézni, ahogy az emberei munkálkodnak, ugyanabban az öltözékben, mint a régiek. Egyedül a kesztyűjük és a kabátjuk volt modern, meg persze a védősisak és a védőszemüveg. Ezekhez az engedményekhez Cassiopeia biztosítója ragaszkodott. A történelem majd megbocsátja.
- Jó munka! - mondta a csoportvezető.
Cassiopeia bólintott.
Az emberek fürgén leereszkedtek az állványzaton. Cassiopeia maradt még egy darabig, gyönyörködött a kőfejtőben. A munkások többségét hosszú évek óta alkalmazta. Jó bért fizetett tizenkét hónapra, étkezés és szállás is járt vele. A francia egyetemek folyamatosan ellátták gyakornokokkal, akik versenyeztek, hogy részt vehessenek ebben a forradalmi vállalkozásban. Nyaranta idénymunkásokat is felvett, de ilyenkor télvíz idején csak a legkeményebb veteránok tartottak ki. Ezt a mai napot az építkezésen akarta tölteni, a kőbányánál kezdve. A négy bástyafal közül három már majdnem elkészült, és a most kifejtett kő a negyediket is közel juttatja a befejezéshez.
Hirtelen reccsenést hallott.
Majd még egyet.
Ami nem is csoda, hiszen megbontották a sziklát.
Visszafordult a falhoz. Fölötte recsegett-ropogott a kő.
- Tűnés innen! - üvöltött le a munkásoknak. - Futás!
Hadonászott, mutatva, hogy meneküljenek az állvány közeléből. Nem tudta, mi történik, de tanácsos óvatosnak lenni. A ropogás hangosodott, mintha géppuska kelepelne a távolban. De jól ismerte ezt a hangot. Át kell mennie a palló másik oldalára, onnan könnyebb lemászni. Ám egy mészkőkolonc levált a szikláról, és belecsapódott a legfelső deszkákba. Az állvány hullámzott Cassiopeia alatt. Nem tudott mibe kapaszkodni, az egyensúlyát nehezen őrizhette volna meg, így hasra vágódott a hideg deszkán, és addig markolta a szélét, amíg a rázkódás abbamaradt. A torony Cassiopeiával együtt átvészelte a csapást, hála a kötelek szívósságának és rugalmasságának. Lentről kiabáltak, hogy rendben van-e minden.
Cassiopeia feltérdelt, és letekintett a magasból. - Semmi bajom!
Felállt, leveregette magáról a port.
- Majd át kell vizsgálnunk az állványokat! - kiáltott le. - Ez kemény volt!
Újabb roppanást hallott.
Felnézett, és látta, hogy a friss üreg fölött egy üledékes réteg mentén meghasad a szikla. A gravitáció ezúttal az emberek ellen fordult, és kihasznált minden gyenge pontot, mert látszólagos keménysége ellenére a szikla úgy törhet, akár a fa.
Két robbanásszerű hang rázta meg a sziklafalat.
Por és törmelék záporozott a magasból, minden elsötétült. Lezuhant egy újabb óriási tömb, hajszál híján kerülve el az állványt. Cassiopeia nem menekülhetett előre, mert egyenesen az omlásba került volna. Sarkon fordult, és a palló másik vége felé iramodott. Mögötte a záporozó mészkő ismét eltalálta a tornyot, és összetörte a támasztékok egy részét.
Cassiopeia látta, hogy az összes munkás biztonságban van.
Egyedül ő maradt az állványon.
Újabb irdatlan kődarab zuhant a deszkákra. Még egy perc, és Cassiopeiának nem lesz min állnia. Lenézett. Még ott állt a társzekér. Tíz méterrel mélyebben. A boglya elegendőnek tűnt, de ránézésre nem tudhatta.
Sajnos, nem volt választása.
Ugrott, fejjel előre, majd a levegőben átfordult, hogy a hátára érkezzen. Hajói számol, a szalma éppen alatta lesz. Hallotta, amint az állvány összeomlik. Behunyta a szemét és várt. A következő másodpercben a szalmában találta magát, amely enyhítette a becsapódását. Kinyitotta a szemét, hallgatta a kő és a fa dübörgését, ahogy a földre hullott.
Felállt, és megszemlélte a pusztítást.
Porfelhő szállt az ég felé.
A munkásai odarohantak hozzá, faggatták, hogy megsebesült-e. Cassiopeia a fejét rázta, és ismét ellenőrizte, hogy épségben van-e mindenki.
- Úgy látom, takarítanunk kell! - mondta.
Leugrott a szekérről. Az eset megrázta, de balesetek előfordulhatnak ilyen nagyszabású terveknél. Szerencsére mostanáig egyetlen súlyos sérülés sem történt az építkezésen.
Cassiopeia középkori építészetből diplomázott a párizsi École Pratique des Hautes Études-ben,^ szakdolgozatát Pierre de Montreuilről, a XIII. századi gótikus építészről írta. Majdnem egy évig tartott megterveznie a várat, és remélte, hogy megéli, mire elkészül. Még nem volt negyvenéves, úgyhogy nem az idő jelentette a problémát, hanem a kockázatok, amelyeket időnként vállalt, és ezek közé nem csak a sziklaomlás tartozott. Az évek során volt része ijesztő helyzetekben. Dolgozott külföldi kormányoknak, hírszerzéseknek, még államelnököknek is, sohasem tűrve, hogy a rutin eluralkodjon rajta. De ha sok időt tölt olyan alakokkal, akik fegyvert viselnek, előbb-utóbb becsúszik valami hiba. Eddig szerencséje volt.
Mint ma is.
A munkások az omláshoz indultak.
Cassiopeia zubbonya zsebében rezgett a telefon.
Az utóbbi két hétben több időt szentelt a barcelonai székhelyű családi vállalatnak. Szülei, nem lévén más örökösük, őrá hagyták a hat földrészt behálózó, milliárdos tőkéjű céget, amelynek Cassiopeia volt az egyeüen részvényese. Általában az üzlet volt a legkevésbé kedvelt tevékenysége, a napi működtetést a tehetséges alkalmazottakra bízta, de az utóbbi időben a munka jól jött, hogy elterelje gondolatait más dolgokról. Azt hitte, a főigazgató hívja, akivel ma már beszélt.
Ám a mobilja SMS-t jelzett.
Rákoppantott a kijelzőre, meglátta, ki a feladó.
STEPHANIE NELLE.
Megmerevedett. Nelle volt az utolsó, vagy legalábbis az utolsó előtti személy, akiről hallani szeretett volna.
Elolvasta az üzenetet.
Cotton bajban van, és nem közölném veled, ha nem lenne komoly.
ÖT
BAJKÁL-TÓ, OROSZORSZÁG
Malone behunyta a szemét, hátha ettől kitisztulnak a gondolatai. Egy esélye
volt a túlélésre, így keményen fogta a botkormányt, és azzal próbált időt nyerni, hogy nekifeszült a géppel az ellenszélnek. Aki átadta neki a biplánt, azzal kérkedett, hogy az An-2 képes hátrafelé repülni harminccsomós ellenszélben. Ezzel a géppel a pilóták úgy tudják manőverezni magukat a földre, mint egy ejtőernyővel. Malone erősen kételkedett a dicsekvésében. Mindjárt kiderül, mennyi igaz belőle.
A biplán ugrott egyet a légörvényben. Malone tövig hátradöntötte a botkormányt, és szintben tartotta a szárnyakat, ami nem volt könnyű, tekintve, hogy a bal oldaliak eléggé megrövidültek. A motor továbbra sem tért magához, a műszerek nem működtek, a pilótafülke fűtés híján kezdett hűlni, Malone lélegzete látszott a levegőben. Szerencsére megfelelően öltözött, belül termo, kívül szélálló, középen szigetelés, csupa orosz kincstári holmi. Kesztyű védte a kezét, csizma a lábát, és a pilótazubbonyhoz szőrmével bélelt kapucni is tartozott.
A sebesség csökkent, a gépet az ellenszél tartotta a magasban. Ekkor két hangos csattanást hallott. A feszültség elgörbítette a segédszárnyakat. Az Antonov kezdett veszíteni a magasságból, ráadásul nem egyenletesen, inkább meredeken zuhanva. A függőleges vezérsíkkal manőverezve sikerült valamennyire visszanyerni a stabilitást, és egyensúlyba hozni a gépet, de az továbbra is süllyedt. Malone kilesett az ablakon, és látta, hogy közeledik a kék jég. A gép jobbra billent, aztán balra, de Malone ellensúlyozta a mozgást, és továbbra is ellenszélben tartotta a gép orrát. A napfény vakítóan tükröződött az ablakokon. Jéghideg levegő csapta meg Malone-t, az erős szél felhúzta a farral lefelé süllyedő biplán orrát. Malone-nak fogalma sem volt, hogy hová érkezik, vagy minek megy neki, de azt tudta, hogy nem lesz sima leszállás, így sietve szorosabbra húzta a biztonsági övét, és megfeszítette izmait.
A gép farral ért földet, a sítalpak nagyot csattantak, majd visszaugrottak, heves széllökések ostromolták a biplánt. Az acél csikorgása a jégen elárulta Malone-nak, hogy már nincs a levegőben. A becsapódás hasogató fájdalmától csillagokat látott. Vér ízét érezte a szájában. Semmit sem tehetett, csak reménykedett, hogy a csúszás hamarosan véget ér. A súlya végre lefékezte a gépet: az An-2 visszafelé siklott, azután pörögni kezdett, mint egy körhinta. Szerencsére bőven volt hely.
A biplán hevesen rázkódva megállt.
Aztán csend lett. Malone csak a zihálását és a heves szívdobogását hallotta.
Elmosolyodott.
Egyszer mindent el kell kezdeni.
Valamikor vadászpilóta volt, amivé a haditengerészeméi képezték ki, és máig érvényes pilótaengedéllyel rendelkezett. A legváltozatosabb gépeken -gyakorlatilag mindenen - repült. De azt lefogadta, hogy kevesen élték volna túl a motor leállását és a farral a talajra érkezést.
Kicsatolta a biztonsági övet, belehunyorgott a sziporkázó kékségbe. Fakóvörösre festett, viharvert teherautó közeledett, amelynek oldalán és a motorház tetején szürkén csorgott a megolvadt hó. Malone észrevette, hogy a biplánból folyik az üzemanyag. Átható kerozinszag terjengett a levegőbe. A teherautó egyenesen feléje robogott a jégen. Lehet akár segítség is. Őszintén méltányolná, ha elvinnék Babuskinba, ahol a gépkocsija várja. Nemcsak a dácsát kellett felderítenie, de azt is ki kellett nyomoznia, hogy ki akarta lelőni.
A teherautó csak jött, kerekei szétfröcskölték a havat. Szél lökdöste a biplánt, a pilótafülke hőmérséklete egyre hűlt. Malone fejére húzta a kapucnit, mert nagyon fázott a füle. A kabátja alatt, a vállára szíjazott tokban ott volt a Magellán-ügynökök rendszeresített Berettája. A mobiltelefonja továbbra is össze volt kapcsolódva az An-2 távközlési rendszerével. Éppen bontani akarta a kapcsolatot, amikor harminc méterre farolva megállt a teherautó, és két ember ugrott ki belőle. Gépkarabély volt náluk, símaszkos arcukból csak a szemük látszott.
Nem éppen a szokásos fogadóbizottság.
Az érkezők lekuporodtak és céloztak.
Malone akkor gurult ki az ülésből, amikor eldördültek a fegyverek.
A sorozat kitörte az első szélvédőt. Záporozott mindenfelé az üvegszilánk. A gép alumíniumburkolatát nem olyan kaliberű lövedékekre tervezték, amelyek éppen szitává lyuggatták. Malone-nak el kellett tűnnie, méghozzá sürgősen. Átkúszott az ajtónyíláson az utasfülkébe.
Ennyit a sima felderítésről...
Előhúzta a kabátja alól a pisztolyt. A kijárat szerencsére nem azon az oldalon volt, ahol a teherautó megállt. Feltépte az ajtót, kivetődött a kék jégre. A pergőtűz folytatódott. Remélhetőleg lesz néhány másodperce, mielőtt a támadók észrevennék, hogy már nincs ott.
Eliramodott, vigyázva, hogy a gép takarja a fegyveresek elől.
A biplántól húsz méterre megállt, és sarkon fordult.
A lövöldözés abbamaradt.
Az egyik ember a légcsavarnál állt, a másik a gép farkát kerülte meg. A gépre figyeltek. A biplán közepéből még mindig ömlött az üzemanyag, a sötétsárga folyadék szétterült a jégen. Egy golyó általában nem gyújt be semmit. Olyat csak a tévében lehet látni. Ám ez a szabály nem érvényes a kerozinra. Annak kevés kell, hogy lángra lobbanjon.
Malone a gép közepére célzott, és leadott két lövést.
Egyik ember sem tehetett semmit.
Robbanás rázta meg a környéket, a légnyomás Malone-t leverte a lábáról. Olyan érzés volt, mintha betonpadlón vágódna el. Kétszer átfordult a jégen, aztán megkereste a biplánt. Az bizony eltűnt, a két problémával együtt, akikből csak égett húsdarabok és elszenesedett csontok maradtak.
Akárcsak az ő telefonjából.
Vagyis a közeljövőben senkivel sem veheti fel a kapcsolatot.
Futva megkerülte a füstölgő roncsot, és rátalált a teherautóra. A kulcsot szerencsére a gyújtásban hagyták. Az egyik ülésen adó-vevő hevert. Malone bemászott a fülkébe, megnyomta az ADÁS gombját, és beleszólt. - Ki van vonalban?
- Én vagyok - felelte angolul egy férfihang.
- Mégpedig?
- Mi volna, ha maga mutatkozna be elsőnek?
- Én az vagyok, aki most szedte le két emberét.
- Abból baj lesz.
- Gondolom, így is van éppen elég. Miért akart lelövetni?
- Miért van itt?
Malone nem árulhatta el az igazat, ezért más taktikával próbálkozott.
- Mit szólna hozzá, ha személyesen találkoznánk és elbeszélgetnénk? Amerikai vagyok, nem orosz. Már amennyiben ez fontos magának.
- Kémkedett utánam az otthonomban.
Malone már tudta, kivel beszél.
- A nevem Cotton Malone. Maga nyilván Alekszandr Zorin.
Csönd. Vagyis igaza volt.
- Feltételezem, most magánál van a teherautó - mondta Zorin.
Malone szája kiszáradt. Kinyomta a mikrofont, váratta kicsit a másikat. Végül annyit mondott: - Nálam.
- Induljon kelet felé onnan, ahol most van. Jöjjön le a tóról az országútra. Csak egy út van. Menjen északnak, amíg meg nem látja az obszervatóriumot. Én ott leszek.
HAT
CSAJANYIJE, OROSZORSZÁG 16.20
Alekszandr Zorin az ajtóban hagyta a ruháit, és bebújt a szőrmefüggöny mögötti sötétbe. Az egyik sarokban faggyúgyertya égett, a bágyadt fényben csak derengett a rönkökből épített, kerek helyiség. Az ablaktalan falat éjfeketére festette az évtizedek alatt lerakodott korom. A helyiség közepén nyírfatüz pattogott egy kőrakás alatt. Mellette fenyőfa padok emelkedtek lépcsőzetesen. A magasban kéményen át távozott a füst, így a helyiségben csak a felhevített kövek izzasztó, száraz forrósága maradt, amelyben alig lehetett lélegezni.
- Hogy tetszik a fekete fürdőm? - kérdezte Zorin az embertől, aki az egyik pádon ült.
- Ez hiányzott nekem.
Mindketten meztelenek voltak, egyik sem szégyellte magát. Zorin máig megőrizte széles mellkasát, kemény, dagadó izmait, holott a hatvankettőhöz közeledett. Csak a bal mellén fehérlett egy forradás, egy késpárbaj nyoma a régi időkből. Szálas termete volt és olyan arca, amely próbált folyamatos önbizalmat sugározni. Bozontos fekete sörényére ráfért volna már egy hajvágás. Fiús vonásait mindig vonzónak találták az asszonyok, főleg a vékony orrát és a száját, amelyet az apjától örökölt. A jobb szeme zöld volt, a bal hol barna, hol szürke, attól függően, hogyan esett rá a fény, ami viszont anyai öröksége volt. Időnként úgy festett, mintha két arca lenne, és ezt az anomáliát kihasználta, ha tehette. Büszkén vallotta magát tanult embernek, aki az iskolában és az életben szerezte a tudását. Évtizedek óta ette a száműzöttek keserű kenyerét, de megtanulta elfojtani szükségleteit, elfogadta kényszerű lealázását erre az alacsonyabb szintre, ahol más levegőt kellett szívnia.
Odalépett egy pádhoz, leült a vizes, meleg deszkára.
- Úgy építettem, hogy pontos mása legyen a régi fekete fürdőknek.
Valaha minden faluban volt ilyen bánya, azaz fürdőház, ahová be lehetett menekülni Szibéria csaknem tizenkét hónapig tartó tele elől. A fürdők többsége ugyanúgy eltűnt mostanra, mint Zorin egykori világa.
Vendége flegma, durva arcú orosz volt, legalább tíz évvel idősebb Zorinnál. Negédes hangon beszélt, fogait besárgították az átdohányzott évtizedek, gyérülő szőke haját hátrafésülte csapott homlokából, ami még csúnyábbá tette. Vagyim Belcsenkónak hívták, és a házigazdától eltérően sohasem volt száműzetésben.
Ám Belcsenko jól ismerte a mellőzést.
Valamikor fontos ember volt, az Első Főcsoportfőnökség, a KGB külföldi műveletekért és hírszerzésért felelős osztálya archívumának vezetője. Amikor a Szovjetunió összeomlott és a hidegháború véget ért, Belcsenko munkaköre fölöslegessé vált, mivel ezek a titkok már nem számítottak.
- Örülök, hogy eljött - folytatta Zorin. - Hosszú idő telt el, és vannak dolgok, amelyekben határozni kell.
Belcsenko majdnem vak volt, a szürke hályog a bölcsesség látszatával ruházta fel. Zorin két napja kérette ide - szerencsére nem volt szükség parancsra.
Érkezése óta a vendég leginkább a fürdőházban töltötte az idejét a forróságban és csendben.
- Hallottam egy gép zúgását - mondta.
- Látogatót kaptunk. Gyanúm szerint magát keresi a kormány.
Az öregember vállat vont.
- Félnek amiatt, amit tudok.
- Van rá okuk?
Zorin és Belcsenko nem először beszélt egymással. Azok közül, akiket ismertek és tiszteltek, szinte mindenki meghalt, bujkált vagy kiesett a hatalom kegyeiből. Ahol valamikor mindenki önérzetesen nevezte magát szovjetnek, ott ez a szó ma felért egy sértéssel. 1917-ben a bolsevikok büszkén hangoztatták: Minden hatalmat a szovjeteknek! Ez ma árulásnak számítana. Mennyire megváltozott a világ 1991 óta, amikor feloszlott a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége! Micsoda dicsőséges állam volt! A világ legnagyobb országa, a Föld egy hatoda. Kelettől nyugatig több mint tízezer kilométer, tizenegy időzónán át. Északtól délig hétezer kilométer. Észak és dél között tundra, tajga, sztyeppe, sivatag, hegy, folyó, tó. Tatárok, cárok és kommunisták uralkodtak nyolcszáz éven át. Tizenöt nemzetiség, száz népcsoport a kommunista párt, a hadsereg és a KGB vezetése alatt. Most Oroszországi Föderációnak hívták, de ez már szinte árnyéka egykori önmagának. Ahelyett, hogy megpróbálták volna feltartóztatni az elháríthatatlant, és megvívták volna a harcot, amelyben nem lehetett győzni, 1992-ben Zorin és száz társa visszavonult keletre a Bajkálhoz, és azóta is a tó partján éltek. Egy régi szovjet dácsa volt a főhadiszállásuk, a közelében házakat, boltokat húztak fel, és az egésznek a Csajanyije nevet adták.
Remény.
Úgy látszik, ennyi maradt.
- Mi van a géppel? - kérdezte Belcsenko.
- Megparancsoltam, hogy lőjék le.
Az öregember kuncogott.
- Milyen vállról indítható rakétával? Brit Javelin? MANPAD? Vagy az özönvíz előtti Redeye?^1
Hiheteüen, hogy megmaradtak agyában ezek a részletek.
- Azt használtam, ami van. Egyébként igaza van, amit kilőttünk, selejtes volt. Bár azért sikerült teljesítenie a feladatát.
Lehajolt a cseberhez, merített a hideg vízből, ráloccsantotta a tüzes kövekre, amelyekről sziszegő párafelhő szállt fel. Szemben a gyertya kékebb lánggal égett. A fürdőben melegebb lett, Zorin izmai elernyedtek. Behunyta a szemét, mert csípte a gőz.
- A pilóta él? - kérdezte Belcsenko.
- Túlélte a leszállást. Amerikai.
- Hát ez érdekes.
Valamikor régen elterültek volna a legalsó fenyőpadon, és a személyzet locsolgatta volna őket forró vízzel. Utána lesikálták, megforgatták, masszírozták volna őket, jött volna a hideg víz, majd megint a forró, a csapkodás nyírfaággal, ledörzsölés kenderkóccal. Hosszú hideg vizes öblítés koronázta volna meg az egészet, ami a tisztaság élményével ajándékozza meg az embert.
Csodálatos dolog a fekete fürdő.
- Tudja, mit akarok hallani - mondta Belcsenkónak. - Ideje, hogy közölje velem. Nem viheti magával a sírba ezt a tudást.
- Nem kellene hagynunk inkább?
Ezt a kérdést Zorin is gyakran feltette magának, és mindig az volt rá a válasz, amit most mondott: - Nem.
- Magának még mindig számít?
Zorin bólintott.
Az öregember felült, kinyújtotta a karját, megérintette a fölötte húzódó padot. - Az izmaim úgy felélednek itt.
- Haldoklik, Vagyim. Mindketten tudjuk.
Zorin figyelmét nem kerülte el a szabálytalan légzés, a harákolás, a reszkető kéz.
- Annyi titkom volt - mondta Belcsenko, majdnem súgva. - Mindent rám bíztak. Valamikor olyan fontosak voltak az archívumok. És ismertem Amerikát. Tanulmányoztam az Egyesült Államokat. Ismertem az erejét és a gyengeségeit. Nagyon sokra megtanított a történelem - magyarázta csukott szemmel az öregember. - A történelem fontos, Alekszandr. Ezt sohase felejtse el.
Mintha őt figyelmeztetni kellene erre. - Azért nem hagyhatom, hogy ez elsikkadjon. Az idő elérkezett. A pillanat megfelelő. Én is tanulmányoztam az Egyesült Államokat. Ismerem jelenlegi erejét és gyengeségeit. Most van módunk elégtételre, amelyre olyan régen vágyunk mindketten. Tartozunk ennyivel szovjet testvéreinknek.
Elmondta öreg barátjának, hogy mit tervez.
- Tehát megfejtette a Bolondmattot? - kérdezte Belcsenko.
- Közel járok hozzá. Nagy segítségemre voltak a dokumentumok, amelyeket tavaly bocsátott a rendelkezésemre. Aztán találtam még többet. Ánya most éppen Washingtonban van, igyekszik felkutatni egy fontos iratot.
Látta a vén levéltároson, hogy tudatában van a saját fontosságának. A negyven év, amely alatt a KGB titkait őrizte, igazi hatalmat adott neki. Olyannyira, hogy az orosz kormány mostanáig figyelte. Talán ezért kaptak látogatót.
De egy amerikait?
Ezt nem értette.
Húsz éven át küzdött korral és körülményekkel, amelyek igyekeztek hullát csinálni belőle. Szerencsére nem történt meg. A bosszúvágy életben tartotta. Csak azt nem tudja, hogy mennyi gyűlölet maradt meg a vendégében.
- Én azt hittem, hogy a Bolondmatt zsákutca - jegyezte meg Belcsenko.
Zorin sem volt biztos benne, ám szerencsére mindig határtalan energia és
vasakarat volt a két legjellemzőbb tulajdonsága. És a száműzetésnek legalább annyi haszna volt, hogy megtanította a türelem értékelésére. Remélhetőleg Ánya sikerrel jár, és akkor léphetnek tovább.
- Közeledik a csapásmérés ideje - mondta. - Évekig nem lesz még egy ilyen alkalom.
- De fontos ez már?
- Bizonytalan?
Belcsenko elkomorodott.
- Csak kérdeztem valamit.
- Nekem fontos.
- A zéró kiegészítés - mormolta a vendég.
- Az is benne van. Nekem arra van szükségem, amit maga tud. Mondja el, Vagyim. Hadd használjam, ami ott van valahol.
Olyan sokáig érezte magát élve eltemetettnek, aki váratlanul föleszmél, és lökdösni kezdi a koporsója fedelét, holott tisztában van erőlködésének hiábavalóságával, de már nem! Látta a kiutat a koporsóból. Az utat, amely a szabadsághoz vezet. És nem becsvágyból teszi vagy a politika miatt. Számára egyetlen indok létezik: a bosszú.
Ezzel tartozik a világnak.
- Jól van, Alekszandr, megmondom. Kanadában él.
- El tud vezetni hozzá?
Belcsenko bólintott.
Zorin végighallgatta a magyarázatot, aztán felállt a pádról, és az órájára nézett. A bőrén verejtékcseppek csillogtak.
Már csak 56 óra.
Váraüanul türelmetlenség rohanta meg, amely egyszerre volt fojtogató és felvillanyozó. Az izmai megfeszültek, az agya cselekvést követelt. Talán vége lesz az őrjítő téüenségnek.
- Mennem kell.
- Ki akarja deríteni, miért van itt az amerikai? - kérdezte Belcsenko.
- Miből gondolja, hogy találkozni akarok vele?
- Hova máshová mehetne?
Csakugyan. Hova máshová? De az, hogy most van itt egy amerikai, nem lehet véletlen.
- Lehet, hogy szükségem lesz a segítségére - mondta.
- Kaland? - gyanakodott Belcsenko.
Zorin elmosolyodott.
- Inkább elővigyázatosság.
HÉT
FRANCIAORSZÁG
Cassiopeia még akkor is a kijelzőt bámulta, amikor megjelent rajta Stephanie második SMS-e. Egy telefonszám volt és két szó: HÍVJ FEL.
Az utóbbi néhány hét nem volt igazán nyugalmas. Cassiopeia élete 180 fokos fordulatot tett. Fontos elhatározásokat hozott, amelyek súlyos következményekkel jártak másokra, különösen Cottonra nézve. Azok után, ami Utahban történt, Cassiopeia először azt gondolta, neki van igaza, de később belátta, hogy tévedhetett. És az eredmény? Egy férfi, akit fiatalon szeretett, meghalt, egy férfit, akibe most szerelmes, elkergetett.
Sokat gondolt Cottonra. A férfi néhány hete hívta fel utoljára, de ő csak egy e-maillel válaszolt - HAGYJ BÉKÉN! - és Malone, úgy látszik, szót fogadott, mert azóta nem kereste. Cotton büszke ember, sohasem alázkodna meg, amit Cassiopeia nem is várna el tőle. Egyértelműen közölte, mit érez, és a férfi ezt tiszteletben tartotta.
De akkor is hiányzott.
Még mindig nyomasztotta, ami történt. A lelke egy része azt kiáltotta, hogy Cotton és Stephanie csak a munkájukat végezték, a körülmények nem hagytak nekik választást. Ám egy másik része belefáradt a hazugságokba, amelyek együtt járnak a hírszerzéssel. Hazudtak neki. Illetve, ami ennél is rosszabb, ő hazudott saját magának: azt hitte, kézben tarthatja az irányítást, de tévedett, és emiatt emberek haltak meg.
Visszatért Stephanie első SMS-éhez, hátha rosszul olvasta, de nem tévedett. Cotton csakugyan bajban van. Cassiopeiát Stephanie csalta Utahba, és azért, ami történt, sokkal inkább hibáztatta az asszonyt, mint Cottont, tehát vele is megszakított minden kapcsolatot. Az sem érdekelte, ha soha többé nem állnak szóba egymással. De hol van Cotton? Mit csinál? És miért tartotta szükségesnek Stephanie, hogy tőle kérjen segítséget? Cassiopeia megtehette volna, hogy megy tovább a maga feje után, és fütyül rájuk, de belátta, hogy erről szó sem lehet.
Otthagyta a nyüzsgést a kőfejtőben, és elindult a fasorban az udvarházához. A reggeli napsütés elárasztotta a télen lecsupaszodott fákat. Nyáron a dús lombú tölgyek és szilfák összehajló ágai természetes alagutat alkottak, örökös homályba borítva az utat. Olyankor kétoldalt bíbor hanga, seprűzanót és vadvirág takarták el a sötét földet, de most mindent letarolt a tél, és olyan csípős hideg volt, hogy kellett a kabát, amelyen megült a mészkőpor. Cassiopea tudta, mit kell tennie. Rákoppantott az SMS-ben a kék számra, és már hívta is.
- Hogy vagy mindig? - kérdezte Stephanie.
Cassiopeiának nem volt ideje csevegésre. - Mi a baj?
- Cotton Oroszországban van, hogy elintézzen nekem valamit. Egy kis gépet vezetett, amelyet megtámadtak a földről. Lezuhant.
Cassiopea megállt, behunyta a szemét és az ajkába harapott.
- Elvesztettem vele a kapcsolatot.
-Él?
- Nem áll módomban kideríteni.
- Küldj egy ügynököt!
- Nincsenek már ügynökeim. A Magellán-ügyosztálynak vége. Az összes emberemet elvették. Új elnökünknek más a fontossági sorrendje, amelybe én nem férek bele.
- Akkor hogyan jutott el Cotton Oroszországba?
- Helyzet van, ami indokolttá tette az akciót. A Fehér Ház jóváhagyta, hogy eseti megbízással odaküldjem körülnézni Cottont. Csinált nekem pár munkát Utah óta. De valami balul ütött ki.
Ez visszatérő motívum volt Cassiopea életében, főleg a tudatos istenkísértés minősített eseteiben. Szerencsére már nem áltatta magát. Az utóbbi hetek csendes töprengése tisztázta a dolgokat. Már tudta, hogy ugyanannyira felelős a történtekért, mint Stephanie és Cotton. Azért is hívta fel az asszonyt.
- Az oroszok kérték, hogy segítsünk - folytatta Stephanie.
- Hogyan?
- Nézzünk utána bizonyos élő kövületeknek, akik nagy bajt okozhatnak.
- Ha azt akarod, hogy én segítsek, mondj el mindent.
Remélte, hogy Stephanie meghallja az elhallgatott folytatást. Nem úgy, mint a legutóbbi alkalommal, amikor titkolóztál, aztán meg hazudtál.
Stephanie mondani kezdte, hogy a Szovjetunió 1991-es széthullása után az orosz kommunisták többsége meghúzta magát, és nem sok vizet zavartak. Ám egy maroknyi kemény vonalas elvonult keletre, és letelepedtek a Bajkál-tó partján. Az orosz kormány időnként rájuk nézett, egyébként békén hagyta őket, amit azok hasonlóképpen viszonoztak. Aztán történt valami.
- Az egyik itt van D. C.-ben - folytatta Stephanie. - Luké Daniels foglalkozik vele.
Cassiopeia emlékezett a jóképű, fiatal magellános ügynökre, aki ott volt velük Utahban.
- Rosszul értettem, hogy nincs több ügynököd?
- Őt az elnök osztotta be mellém.
Persze, Luke Daniels az elnök unokaöccse. - Miért ilyen készségesek az oroszok?
- Erre még nem tudom a választ, de kiderítem.
- Mi haragban vagyunk - emlékeztette Cassiopeia.
- Tisztában vagyok vele, de azt tettem, amit tennem kell, és nem fogok bocsánatot kérni azért, ami abban a barlangban történt.
Cassiopeia nem is várta. Stephanie Nelle kemény nő volt, aki diktatórikus hatékonysággal irányította a Magellánt. Pár éve ismerkedtek meg Cassiopeia birtokán. Azóta számos közös akciójuk volt, és egyet se bánt meg, egészen az elmúlt hónapig.
Még mindig feszült volt a kőfejtői baleset miatt. Egyetlen alkalmazottja sem ismerte a másik életét. Senki sem tudta róla, hogy ért a fegyverekhez és a rázós helyzetek kezeléséhez. Ezt megtartotta magának. Többek között ezért volt olyan különleges Cotton. Annyira hasonlítottak.
- Miért meséled el nekem mindezt? - kérdezte. - Most messze vagyok Oroszországtól.
Forgólapátok kelepelése hallatszott a távolból. Aztán közelebbről. Cassiopeia hunyorogva kinézett a fák közül, és meglátott egy katonai helikoptert a hegyek lábánál.
- Te küldtél ide egy helikoptert? - kérdezte.
- Tizenöt kilométerre van egy támaszpont. Felhívtam őket, és öt órán belül elvitethetlek Oroszországba. Csak döntsd el! Felszállsz a helikopterre vagy elküldöd.
- Miért mennék oda?
- Felsorolhatom a gyakorlati okokat. Jól képzett vagy. Több mint tehetséges. Diszkrét. Folyékonyan beszélsz oroszul. De mindketten tudjuk az igazi okát.
Egy pillanatra elhallgatott.
- Szereted, és szüksége van rád.
NYOLC
Luké döntött. Engedelmeskedik a parancsnak, és csak figyel. Malone arra tanította, hogy terepen az ügynökök gyakorlatilag azt teszik, amit akarnak, amíg
hozzák az eredményt.
De ma éjszaka nem ez a helyzet.
Ez nyilvánvalóan félhivatalos, rendhagyó akció az Egyesült Államok elnökének kérésére. Úgyhogy jó fiú lesz, és veszteg marad, miközben a fény megmutatja, mi van a falnyílás mögött.
Halk puffanásokat hallott, mintha valami hullana a földre.
Szünet.
Ismét puffanások.
Ánya Petrova nyilvánvalóan különleges célból érkezett. Elvégre több ezer mérföldet utazott ide. Luke-nak egyre nehezebb volt megküzdeni a kíváncsiságával, de azzal nyugtatta magát, hogy később majd visszajön, és megnézi, mi van.
A fénykéve visszatért a rögtönzött nyíláshoz. A következő percben megjelent Ánya, és kezdett kimászni. Semmi sem volt nála, leszámítva az elemlámpát. Luké habozás nélkül visszavonult a folyosó másik oldalából nyíló szobába, és reménykedett, hogy a nő nem arra jön. Kattanást hallott, az elemlámpa kialudt, a szoba sötétségbe borult. Luké a falhoz tapadva fülelt a határozott léptek kopogására, ahogy a bejárat felé távolodnak. Ánya biztosan ugyanazt a bőrcsizmát viseli, amit az előző két napon.
Pillanatnyi habozás után kilesett az ajtón, és látta, hogy a nő mindjárt a bejárathoz ér. Várt még néhány másodpercet, azután halkan, ám sietve elindult ugyanabba az irányba. Arra számított, hogy még láthatja, amint Ánya elhúz.
De nem látott senkit, és a nő autója ugyanott parkolt.
Mielőtt reagálhatott volna a nyilvánvaló következményekre, a nő támadott. Ráugrott a fiatalember hátára, kötelet vetett a nyakába, és megszorította, hogy Luké ne kapjon levegőt. Nyilvánvalóan össze is fogta a kötél két végét, hogy könnyebben menjen a fojtogatás. Luke-nak el kellett ismernie, hogy értett a szakmájához.
Agya oxigénellátása rohamosan csökkent.
Csillagok robbantak, fekete karikák táncoltak a szeme előtt.
Csakhogy ő sem volt amatőr.
így a déli úriember illemkódexét félredobva térden rúgta bakancsos lábával a nőt, közelebb húzódva hozzá, hogy csökkentse Ánya előnyét, így a kötél nem feszülhetett a nyakára.
Sohase húzódj el, ha valaki fojtogat!
Önvédelem, 101-es szabály.
Ánya ügyet sem vetett az első ütésre, de a második egy pillanatra leállította.
Luké megpördült, belevágta a könyökét a nő vállába. Ánya visszatántorodott, elengedte a kötelet. Sarkon fordult, széttárta a karját, hogy ne veszítse el az
egyensúlyát, és felkacagott.
- Ennyi? - kérdezte.
Luké meglódult, kirúgott a bal lábával, ám a nő fürge volt, akár a gyík. Nemcsak kitért a támadás elől, de ő rúgta keresztcsonton a fiatalembert.
És ez fájt.
Luké még mindig nem tért teljesen magához a fojtogatásból, és levegő után kapkodott. Ánya megérezhette a bizonytalanságát: a levegőbe szökkent, és mellkason rúgta a jobb lábával. A fiatalember visszatántorodott, hanyatt esett, és beverte a fejét valami keménybe.
Csillagokat látott.
Luké feltápászkodott. A nő erős volt, és tudott küzdeni. Ráadásul láthatólag élvezte, és parancsot sem arra kapott, amire a fiatalember.
Ne bukj le!
De a nő provokálta!
Nehézkesen feltápászkodott. Hallhatta, amint egy motor felbőg, és láthatta, ahogy a nő elpucol. Összeszedte magát, kirontott az éjszakába, előkapta a Berettát, hogy kilője a kerekeket vagy a hátsó ablakot, de a féklámpák távolodtak a bekötőúton.
A Mustanghoz rohant.
A hideg levegő égette a torkát, de nem állt meg. Örült, hogy ragaszkodott a szigorú edzéshez, amelybe heti nyolc kilométer futás is tartozott. Harmincéves teste tiszta izom volt, és ő igyekezett minél tovább megtartani ebben az állapotban.
Beugrott a Mustangba, felbőgette a V-8 motort. Csikorgó kerekekkel tolatott a hideg talajon, azután kilőtt a kovácsoltvas kapun az útra. Sem jobbra, sem balra nem látott autót. Ánya nyilván ugyanarra indult, amerről jött, ezért Luké balra fordult, és rátaposott a gázpedálra. A teljesen elhagyatott helynek is vannak előnyei, így gyorsított, hogy utolérje a nőt. Továbbra sem látott féklámpát, a visszapillantó tükrében sem jelent meg semmi. Korábbról emlékezett, hogy ez a mellékút szinte teljesen egyenes az autópályáig.
Akkor hol van Petrova?
Hangos csattanás adta meg a választ, amikor valami nekiment hátulról a Mustang lökhárítójának. Fényszórók villantak a visszapillantó tükörben. Ezek szerint a ribanc lesben várta.
Nem baj.
Fölengedte a gázpedált, kifordult balra az útra. Ánya ismét nekiment a lökhárítónak.
Luké komolyan megharagudott erre a nőre.
Kerekek csikorogtak, Luke-nak vissza kellett térnie az út jobb oldalára. Alig bírta tartani a kormányt. Túlságosan kiment az út szélére, a Mustang megcsúszott a padkán. Ilyen sebességnél baj lesz belőle. Balra rántotta a kormányt, sikerült visszajutnia az aszfaltra. Ánya a pillanatnyi zavarodottságot kihasználva bemanőverezett a Mustang mellé. Luké rásandított, de nem sokat látott a vaksötétben. A másik autóban felkapcsolták a világítást. Ánya őt nézte.
Csókot dobott a fiatalembernek.
Aztán lekapcsolta a lámpát.
És belement a Mustangba.
Ezzel feldühítette Luke-ot.
Az 1967-es Mustang príma állapotban volt. Eddig. Luké tövig nyomta a gázpedált. Most meglátjuk, mennyire sietős őnagyságának. A figyelme átváltott Petrováról az útra. Már fent jártak az I-66-os autópályán, észak felé robogtak a virginiai vadregényes tájon. Az út felvezetett egy alacsony dombra. Ánya továbbra is Luké mellett volt a másik sávban, láthatólag nem érdekelte, mi van az emelkedőn túl.
Luké úgy határozott, hogy rátesz egyet a nő problémáira.
Félrerántotta a volánt, és kezdte leszorítani Ányát az útról. Mit számít már? A kocsinak az az oldala úgyis javításra szorul.
Ányát balról védte a szalagkorlát.
Fém csikorgóit a fémen. Eszerint Petrova beszorult. Luké mozgást érzékelt a szeme sarkából. Egy gyors pillantás: a másik autóban leereszkedett a jobb első ablak, és megjelent benne Ánya karja. Luké látta, hogy pisztoly van nála. Már csak egyet tehetett: jobbra dőlt, és igyekezett annyira lebukni, hogy az ablak alá kerüljön a feje, de közben sem vette le a lábát a gázpedálról, a kezét a volánról.
Lövés dördült, a sofőrülés ablaka berobbant. Luké behunyta a szemét, mert üvegcserép záporozott az első ülésekre. Szilánkok szurkálták a kezét és az arcát, a lába lecsúszott a gázpedálról. A Mustang azonnal lelassult annyira, hogy Ánya elhúzhasson mellette. Luké visszamászott az ülésbe, és éppen a nő után akart hajtani, amikor Petrova áttért az ő sávjába, és még lassított is, hogy menjen csak neki.
Luké balra tekerte a kormányt.
A Mustang átlódult a szemközti sávba, lehagyta a nőt, aki közben leadott rá egy sorozatot, amivel kilyuggatta az autó jobb oldalát, és szétlőtte az egyik oldalablakot.
Két durranás újabb problémát jelzett.
Kilőtt kerekeket.
A fiatalember keményen jobbra rántotta a kormányt. A Mustang farolt. Az út kanyarodott, csakhogy két kerékkel nem lehet fordulni, mert szinte biztosan felborul az autó, és ehhez a típushoz még nem gyártottak biztonsági övét. Luké szemét csípte az izzadság. Fölengedte a gázpedált, lassított, próbálta egyensúlyba hozni a kocsit. A kerekek csattogtak. Az acélcsattogás az aszfalton azt jelenti, hogy elfogyott a sáv.
Ánya kilőtt, farolva vette a kanyart, és eltűnt az éjszakában.
Luké megállt, kinyitotta az ajtót, és kilépett az útra.
Megkerülte a Mustangot. A kilőtt kerekekből füst gomolygott. A kocsi oldalát végig kilyuggatták, és akkor még nem számolta a mély horpadásokat, a lehorzsolt festéket és a betört ablakot.
Egy 1967-es, első generációs Mustangon.
Tönkretették.
Luké rácsapott a tenyerével a motorház tetejére, és hangosan káromkodott. Belerúgott a Mustang oldalába, és tovább káromkodott. Szerencse, hogy nincs itt az anyja, és nem hallja. Ő ugyanis nagyon utálja a trágár beszédet.
Ne bukj le!
Ezt mondta utoljára Danny bácsi.
Nem jött össze.
KILENC
Stephanie lement az Igazságügyi Minisztérium földszintjére. Úgysem tehetett sokat innen, ahol egy néma telefonvonal jelentett minden összeköttetést. Cotton telefonja remélhetőleg csak lemerült vagy ki van kapcsolva, és nem semmisült meg a lezuhant repülőgépben. Stephanie felhívta orosz kollégáját, aki az amerikaiak segítségéért folyamodott, és ő biztosította az asszonyt, hogy hamarosan intézkedni fog. Azt is megígérte, hogy Cassiopeia beléphet az országba, lehet az amerikaiak szeme és füle. Ez finoman szólva is szokaüan volt, bár Stephanie-nak hamarosan nem kell már emiatt aggódnia.
Begombolta a kabátját, és kiment a biztonsági ellenőrzőpont mellett az utcára. Bár az órája hajnali három óra negyven percet mutatott, egy cseppet sem volt fáradt. Úgy döntött, visszatér a Mandarin Orientalba, és a szállodai szobájában várja a híreket. Ott legalább megszabadul Litchfieldtől, noha nem hitte, hogy Bruce tovább zaklatná, még mielőtt véglegesítenék.
Általában kocsi várta, hogy hazavigye, de ez a szolgáltatás eltűnt az ügyosztályával együtt. Minden tekintetben magánszemély lett, a maga erejéből kellett boldogulnia, ami nem is volt olyan rossz. Rég megtanulta, hogyan álljon meg a saját lábán.
A Constitution Avenue közelében meglátott három parkoló taxit. Az egyik jó lesz. Az éjszaka hideg volt, de szerencsére száraz. Stephanie mélyen a kabátzsebébe dugta a kezét, és a taxikhoz indult. D. C.-ben a forgalom gyér volt, az utcák csendesek. Körülötte sötéten magasodtak a kormány épületek, ahol majd csak néhány óra múlva kezdődik a munka. Sajnálatos módon az ő foglalkozása sohasem alkalmazkodott a napszakokhoz. A Magellán-ügyosztály irányítása napi huszonnégy órát követelt, és Stephanie nem emlékezett, utoljára mikor volt tisztességes szabadságon.
Sokszor töprengett azon, mi lesz a vége az ügyosztályának, de azt sohasem gondolta volna, hogy egyszerűen széthullik. Nem várt ceremóniát, de egy köszönömöt méltányolt volna. És nem Dannytől. Az ő érzéseit ismerte. Hanem az új emberektől. Az elemi udvariasság megkövetelte volna, hogy az új miniszterjelölt köszönetét mondjon neki. De az a féreg a sajtónak köszöngetett, és Litchfieldre bízta a piszkos munkát. Bár ezen nem kellett volna meglepődnie. A politikában nem szoktak emlékezni, és senkit sem érdekelt, hogy a Magellán-ügyosztálynak vége. A többi hírszerző irodánál most nyilván örvendeznek, hogy végre megszabadultak a Magellántól. Régen irigylik Stephanie kapcsolatát a Fehér Házzal. Csakhogy ő bizonyított eredményekkel nyerte el azt a bizalmat. Az eredményei nagy részét pedig Cottonnak köszönheti, és ezért csinálja végig az utolsó akciót, még mielőtt az új elnök elmondaná a hivatali esküt.