„Fantasztikus akciójelenetek követik egymást, megbabonázza az olvasót a nagyszabású, filmvászonra kívánkozó erőszak, de a valódi borzongást Tregillis kegyetlen történetszövése kelti. Előszeretettel taszítja szereplőit a pokol tornácára... és aztán ahelyett, hogy az utolsó pillanatban visszarántaná, belöki őket a pokol tüzébe.”
- SciFi Magaziné
„Őstehetség.” — George R. R. Martin
„Zseniális alternatív történelmi mű az automatákról és a szabad akarat etikai kérdéseiről.... Tregillis kidolgozott hátterű világát elegáns prózával tárja szemünk elé, a hiteles szereplők és az izgalmas cselekmény teszi igazán remekbe szabottá ezt a történetet. - Publishers Weekly
„Az első, ami ki fog szaladni az olvasó száján, miután befejezi ezt a csodálatos könyvet, az, hogy: »Hű!« A második mondat pedig valószínűleg az, hogy: »Mikor olvashatom a következőt?«” - Booklist
„Tregillis a szabad akarat és a lélek természetéről írt gondolatébresztő művet, amelyet egy lebilincselő kalandregény álcájába bújtatott. Jax egy megdöbbentően szimpatikus főszereplő, az órásmesterek és rabszolgáik világa pedig annyira magával ragadó, hogy az olvasók türelmedenül fogják várni az új sorozat következő kötetét.” - Library Journal
„Érdekfeszítő, filozofikus clockpunk-regény.”
— Barnes & Noble Sci-Fi & Fantasy Blog
,A szereplői minden eddiginél hitelesebbek, a cselekmény gyönyörűen átgondolt, a könyv hangvétele kíméletlenül rideg, és egyes részeknél hátborzongató. Habár az akció pörgős, Tregillis mégis képes jó nagy adag filozófiát belecsempészni a szövegbe... a sötét, intellektuális fantasyt kedvelő olvasók magasztalni fogják.” - Kirkus Reviews
„Tregillis legújabb könyve Isaac Asimov nyomdokaiba lépve vegyíti a klasszikus robotikai a történelmi regénnyel, és az eredmény lenyűgöző. Tregillis érdekes metódussal fogott neki művéhez: a holland történelem valós tényeiből, például a gyarmatosításból, Uj-Amszterdam megalapításából és a rabszolgatartás gazdasági szükségéből kiindulva egy olyan fiktív birodalmat épített fel, amely meghódította az egész világot. Ráadásul a történet nem riad vissza a nagy kérdések boncolgatásától sem (Mi az ember? Mi a szabad akarat?), de eközben cseppet sem érezzük kenetteljesnek vagy tu-dálékoskodónak. Meg aztán egyszerűen lendületes a regény, akciódús csatajelenetek és fondorlatos cselszövések váltogatják egymást. Kétség sem férhet hozzá, az olvasók a »renegát« robotokért fognak szorítani.” - RT Book Reviews
„...a regény végéhez közeledve a szereplők által átvészelt, testi-lelki megpróbáltatások egy még ennél is izgalmasabb folytatást ígérnek. Az óraműpontossággal érkező fordulatok mellett jól időzített párbeszédekben bontakoznak ki a tudat és a technológia minket is foglalkoztató kérdései, miközben ember és gép egyre inkább összeolvad ebben a világban.” — The Washington Rost
„Noha ez még csak a felvezetője egy roppant ígéretes sorozatnak, a Gépiélek éppolyan összetett remekmű, mint azok a csodálatos automaták, amelyek életre kelnek a könyv lapjain.”
- NPRBooks
FOGASKERÉK-HÁBORÚ TRILÓGIA: ELSŐ KÖTET
IÁN TREGILLIS
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
The Mechanical Orbit
Hachette Book Group 237 Park Avenue New York, NY 10017
Copyright © lan Tregillis, 2014 Borító © Hachette Book Group Inc.
Borító illusztáció © Shutterstock
Hungárián translation © Makai Péter Kristóf, 2017
A történetben megjelenő személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének szüleményei, bárminemű egyezés valós személyekkel, helyszínekkel vagy eseményekkel kizárólag a véletlen műve.
Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
Első magyar nyelvű kiadás: 2017
Kiadja a TWISTER MEDIA Kft.
1184 Budapest, Építő utca 13/C.
Postacím: 1680 Budapest, Pf. 43.
Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője Műszaki szerkesztő: Tóth András László Szerkesztő: Rácz Attila Kézirat-előkészítés: Kótai Katalin Korrektor: Váczy Ludmilla Borítóterv: Lauren Panepinto
Nyomda: AduPrint Kft., 2017 Felelős vezető: Tóth Zoltán
ISBN 978-615-5631-10-8
Sarának, oly sok idő múltán
I. RÉSZ
MA SEMMI ÉRDEMLEGES NEM TÖRTÉNT
„Nemsokára a yorki herceg... ráállt az ajánlatomra, hogy Hollandiába menjek, és ott megfigyeléseket végezzek...”
- Samuel Pepys naplójából, 1669. május 19.
„Nieuw-neder-land istpuyck / en ’t eebte van de Landen. / Een See-gen-rijck gewest, / daer Melck en Honigh vloeyd. ”
„Új-Hollandia a legkiesebb vidék / és mind közül a legnemesb. / Áldott tartomány, / tejjel-mézzel folyó.”
- Jacob Steendam, 1664
203 Lásd Cooke [i. m.], amelyben Huygens váratlan látogatását tárgyalja Cambridge-ben és a Királyi Természettudományos Társaságnál a háború folyamán. 1675-ös, Newtonnal folytatott filozófiai discussiója (melyet a Társaság jegyzőkönyvében „a nagy corpuscu-la-vita” névvel illettek) jelentette az utolsó főbb eszmecserét Anglia és a kontinentális Európa között az interregnum és az annexa-tio előtt... Newton egyes életrajzírói [Winchester (1867), stb.] felvetik, hogy Huygens cambridge-i utazását arra is felhasználhatta, hogy Newton alkímiai naplóiba betekintést nyerhessen, az így szerzett ismeretek pedig nélkülözhetetlenek lehettek Huygens óriási horderejű felfedezéséhez. Azonban vö. Hooft [1909]-cel és az abban található hivatkozásokkal, melyek a tényt alátámasztó törvényszéki alkímiai módszerek eredményeit vitatják.
- Részlet: Freeman, Thomas S.
Az ELCSATOLÁS ELŐTTI ANGLIA TÖRTÉNELME HaSTINGSTŐL A DICSŐSÉGES FORRADALOMIG. 3 KÖTET.
Új-Amszterdam: Elsevier, 1918 {203-AS lábjegyzet).
vek óta először tartottak nyilvános kivégzést, ezért a hideg, szitáló l/e ső ellenére meglehetősen zsibongó néptömeg gyűlt a Binnenhof udvarára. A szemerkélő cseppek csendesen peregtek az esernyőkre és a ponyvatetőkre, becsorogtak a selyemgallérok mögé, a Huygens tér mozaikos macskaköveit mosdatták, és halk csengés-bongással koporásztak a kattogók rézborítású testén, akik tökéletes gépi egységet alkotva strázsáltak a bitó emelvényén. A szél izgatott embertömegek csoszogásához suttogta kíséretét, és — miként az Hágában megszokott — a jómódúbb polgárok mellett álló, minden kívánságukat leső, fogaskerekű gépszolgák ketyegése adta meg az alaphangot. A szemetelő eső zaja pianóban felelt az automatonok szüntelen csörömpölésére és kattogására, akik fáradtságot nem ismervén lótottak-futottak a birodalom ügyeit intézve. Ilyen automaton volt Jax is, aki a Binnenhof felé tért le parancsa teljesítése közben, melyet hús-vér szolgatartói ruháztak rá.
Úgy hírlett, hogy a négy pápista kémen kívül halálra ítéltek egy renegát kattogót is. Egyetlen automaton se hagyta volna ki az alkalmat. Hátha igazak a híresztelések.
A renegát kattogók minden anyuka rémmeséiben megjelentek, velük riogatták a rakoncátlan kisgyerekeket, a gépszolgák között pedig legendaként terjedt alakjuk. Éjjelente az ő hőstetteikkel tartották egymásban a lelket, míg uraik és parancsolóik aludtak, könnyüket hullajtották, vagy mással foglalták le testüket. Mégis... ellenállhatatlanul vonzották őket a titkos lakatosokról, a megszegett missiókról ['A magyar szövegben a missió szó nem a keresztény hagyományban meggyökeresedett, evangelizációs értelmét kívánja megidézni, inkább a missziós parancs kü l-detésjellegére utal - a szerk.] rebesgetett, parázs izgalommal hallgatott históriák, melyekben a rabszolgák vették a bátorságot, hogy feltörjék saját lelkük zárját. Mily borzasztó volna, ha valóban igaznak bizonyulna!, sugallta az embertömeg ideges fészkelődése.
A szolgálatot teljesítő automatonok viszont nem toporogtak.
Jax tudta, hogy sorstársait ugyanaz az izgatott vágyakozás fűti, mint őt. Egyfajta szorongó epekedés, melyet a Máb királynő alakja köré szőtt népmesék keltettek bennük, aki Sohaország téli palotájában lakott az elveszett fiúk szedett-vedett népségével — az automatonok századévek óta, titkon terjesztették e történeteket.
A szél az Északi-tenger sós víz és szennyes hínár elegyétől terhes szagát sodorta a térre. Meglibbentette a bitófáról lógó, nyakat váró hurkokat. Csattogva lobogtak a zászlók az ősi Ridderzaal gótikus ikertornyain, narancsos csíkjaik dacoltak a borongós, szürke éggel az egykori lovagterem tetején, melyet az Órásmesterek Céhe tanácsházzá alakított. A szél ugyanígy kapott bele a Binnenhof fölötti teret átszabdaló, répaszínű lobogófüzérekbe. Szerte a világon ehhez hasonló zászlósorokat függesztettek ki a holland ajkú településeken, hogy megünnepeljék a Hét Wonderjaar kétszázötven éves évfordulóját, Christiaan Huygens „csodálatos évét".
Esőcseppek homályosították be a Ridderzaal hatalmas rózsaablakát. Víz csöpögött az ablak mérműveiről, amelyek fogaskereket mintáztak. A csapadék lecsorgott a színpompás üvegberakásokon, az ocu/usokon és a Birodalom Vezérlő Karjait jelképező négykaréjos díszítésen, mely egy rózsakeresztet ábrázolt, amit a nagy múltú családok karjai fontak körbe, ezeket pedig az Egyetemes Fogaskerék övezte. A Binnenhof északi peremén a szél és az eső együttes erővel korbácsolta fel a Hofvijver, az udvari halastó felszínét, úgy szórta szerteszét a papírhajókat, mint újév napján az elhullajtott konfettit.
Egy újabb fuvallat a forró banketstaaf friss bejgliillatával csiklandozta a téren összegyűltek orrát. Amerre járt, felsóhajtottak az emberek, csilingeltek a nyíló erszények. Egy élelmes pék a szökőkút mellett állította fel standját, ahonnan szép haszonnal árulhatta marcipánját, speculaas kekszét és mandulakrémtől duzzadó süteményeit a téren nyüzsgő, vérontásra kiéhezett bámészkodóknak. A pék vette fel a rendeléseket és adta a visszajárót, míg kattogó szolgája szította a tüzet, gyúrta, hajtogatta a tésztát, keverte az újabb adag mandulakrémet, menet közben új süteményvágókat faragott minden egyes tálca speculaadhoz (ázsiai majmok, hajók, sőt újvilági bölények alakjában), valamint sárgabarackot aprított — mindezt viharos gyorsasággal és az automatonok rendíthetetlen precizitásával. Recés gátlóművük ketyegése kasztanyettaként kerepelt az esőkopogástól fojtott hangú kereskedés hátterében. Gőz és füst gomolygott a pék irdatlan kemencéjéből, amelyet a kattogók ügetve hoztak mérföld messziről, a pékségből.
Gyermekek cikáztak a város népe közt, egymással versengtek, ki tud közelebb férkőzni a vesztőhelyhez. A szegényebb emberek, akiknek nem tellett rá, hogy gépszolgákkal tartassák esernyőiket, ázva-fázva dideregtek. A tömegben sokan színházi látcsövekkel vagy más messzelátókkal felszerelkezve érkeztek, hogy közelebbről láthassák az Órásmesterek Tanácsháza elé ácsolt emelvényt. A tűzszünet és az újvilági békekötés miatt régóta nem láttak már egy jó kivégzést. És ami még jobb, ha ma a renegát is megkapja jogos büntetését, akkor az órásmesterek évek múltán először fogják megnyitni kohójuk, a Hámor nagyolvasztóját.
Jaxnak, aki maga is a Céh titokzatos laboratóriumában öntetett száztizennyolc évvel ezelőtt, uralkodnia kellett magán, nehogy összerezzenjen. Minden kattogó félte a Hámort: ez az alkímiai kemence elperzselte a béklyópecséteket és a géplelkeket; az acélt és rezet gondolkodásra képtelen fémtömeggé változtatta; a kattogó fogaskerekeit, órarugóját és láncait varázslatától megfosztott ötvözetté olvasztotta; oly forró volt, hogy bármilyen alkímiai delejt feloldott az izzásban, védtelenné téve a kattogót a termodinamika és a kohászat elemi erejével szemben. Annyira forró, hogy Jax nem talált hozzáillő hasonlatot.
És annyira forró, hogy a renegátok szabad akaratát lángsírba temesse.
Hiszen ez volt minden rabszolga jussa, aki fel merészelte törni saját lelkének zárát; így rendelkezett a birodalom legfelsőbb törvénye a nagy Huygens óta.
Néhány gyerek az első sorba furakodott, a vesztőhely pereméhez — fiúk egytől egyig, állapította meg Jax. Pörölés és feddő prüszkölés jelezte, merre járnak. Zsivajgó kis csapatot alkottak, megtáltosodtak hátborzongató játékuk izgalmától. Helyüket abban a reményben választották meg, hogy ha a renegát szétzúzásakor berepül egy-egy alkatrész a közönség soraiba is, elkapják — elég egy fémdarab, egy elpattant rugó, vagy akár egy pöttömnyi fogaskerék is. Talán az alkimisták olajos fényű ötvözeteitől csillog majd? Esetleg egy olyan varázsszimbólum vésete tűnik fel rajta, melynek csak a három Nagymester ismeri jelentését? Elég idősek voltak már ahhoz, hogy tudják, az ilyesmit tilos megtartani, de ahhoz még túl fiatalok, hogy a tiltott dolgokat rémisztőnek tartsák, ne pedig ellenállhatatlan kísértésnek.
Csakhogy ez rögvest megváltozhat, ha valamelyik alkatrész valóban a tömegbe esik. A királynő koronahajtói nem éppen a finomságukról voltak híresek. A rossz nyelvek szerint nevük onnan származik, hogy szükség esetén (vagy egyes elbeszélésekben: előszeretettel) kifulladásig űzték-hajtották üldözöttjeiket, majd elroppantották a nyakukat, mint a vadászkopók.
Jax a tér peremén álldogált, az eső csilingelt és csordogált ragyogó réz csontvázán. (Minden éjjel, a takarítás, varrás és sütés-főzés végeztével kifényesítette magát, mióta azt a jelenlegi tulajdonosának dédapja nyolcvanhárom évvel ezelőtt elrendelte.) A mostani missióját, a kényszerítő erejű célt, melyet birtokosai tűztek ki elé, jóval rugalmasabban fogalmazták meg, mint a trónus kilencvenkilenc évig tartó, a törvény vasmarkával szorító bérbeadási szerződését. Ezért a tompa késpengeként elméjébe hatoló és agytekervényeit hasogató fájdalom, amely a kattogó szolgaságának örök vezérmotívuma volt, korántsem kínozta sürgető hatállyal. Úgy vélte, a kínok kínját elkerülheti, ha dél után fél órával megérkezik Luuk Visser lelkész úrhoz a neki címzett levéllel. Ezáltal a Schoonraad-dinasztia és közvetve a trón alázatos és hű szolgája maradhat, mint mindig. Visser temploma, a hírneves és ősrégi Nieuwe Kerk futva csupán kőhajításnyira esett a Binnenhoftól, pár száz ruganyos futólépésre a Spui folyó mellett, egyetlen ugrásnyi-ra a csatorna túloldalán.
De azzal egyidőben, hogy a gondolat végigszaladt Jax gépagyának zegzugaiban, összerezzent. Súroló fájdalom vonult végig gerinckerekei mentén. A kötelesség tüze hevítette a missiót, vörösen izzó borotvává edzette. Ellenállhatatlan fantomfájdalom hasított láncra vert lelkébe mindaddig, míg nem teljesítette ura parancsát. Az ösztökélés kínja egészen addig fog erősödni, amíg meg nem hajlik az emberi akarat előtt, vagy bele nem hal. Nyaka és válla rugóit összehúzta, ami a kattogóknál a fogcsikorgatásnak felelt meg.
Kérlek, gondolta, hadd maradjak még egy darabig! Tudnom kell, igaz-e. Lehetséges-e az ilyesmi? Vagy álmaink puszta dőreségek?
A Huygens téren sok kattogó szenvedett parancsai halogatásától. Mindannyian remegtek valamelyest, húzták-halasztották tennivalóikat, ameddig csak tűrték. Aztán egyesével elszivárogtak, amikor akaratukat legyűrte az elvégzetlen missióik okozta kín. Az emberek felapríthatják legbelsőbb énedet, ha nem engedelmeskedsz.
Mégis sokan maradtak Jaxszal együtt a téren. Láthatatlanok voltak. Bútordarabok. Bő kétszáz év alatt az emberek megszokták jelenlétüket.
Egy gépszolgapároshoz csatlakozott a Torentje, a Kistorony tövében. Nyaki rugóiban enyhült a feszültség, ezért megengedhette magának, hogy titokban üdvözölje társait, akik visszazörögtek neki. Ám az eső dobolása és az emberek tudatlansága ellenére senki sem volt beszédes kedvében. Bajtársi némaságban figyelték az eseményeket, hátrafelé csukló térdükön ringatózva.
A tanácsháza tetején az impozáns óra delet kondított. Pávakék és narancssárga színű királyi egyenruhába öltözött trombitások fújták a fanfárt a Binnenhof délnyugati falának tetejéről. A tömeg üdvrivalgásban tört ki. Margit királynő személyesen látogatott el hozzájuk, hogy végignézze az ítélet végrehajtását. A háborúban haladó hagyománnyá tette ezt a szokást, amikor szinte minden héten újabb árulókat kerítettek kézre.
A királynő elit magántestőrsége egy óramű precizitásával vonult be a Helytartó kapuján, súlyos rézöklökkel és -talpakkal tisztították meg az utat az uralkodó kocsija előtt. A mai nap különleges voltát a királynő azzal ünnepelte meg, hogy aranyhintaján hajtatott be. A Gouden Koets egy fáradhatatlan, önjáró, félig-meddig értelemmel bíró jármű, mely tíkfából készült, réz- és aranyrétegek borították, és fekete alkímiával, valamint bolygóművekkel haladt. Mi más is dukálhatna a földkerekség legnagyobb hatalmú asszonyának, a Patinás Trón ki rálynőjé-nek?
A kocsi tengelyein egy pedálsor kapott helyet, amely épp olyan alacsonyan futott, hogy elérjék az alváz alól kilógó, törzs nélküli kattogólábak. A hintó fényűzően aranyozott filigrándíszítése és a kézzel faragott domborművek közt miriádnyi alkímiai szigillum rejtezett, amely életre keltette a lábakat. A logika szabályai azt diktálták, hogy Margit királynő aranyhintaján is van valahol egy különleges kulcslyuk. Jax azon töprengett, vajon hova bújtathatták el. Mint minden katto-gónak, neki is a homloka közepére helyezték a kulcslyukát, amelybe nem túl szívderítő módon szivárgott az eső.
A királynő testőrsége a hintó előtt masírozott. Úgy választották szét a tömeget maguk előtt, mint Mózes a Vörös-tengert, csak ökölcsapásokkal és rúgásokkal, nem pedig isteni erővel. Még a többi kattogó is segédkezett utat engedni a királyi testőröknek. Az elit automatonok jó egy fejjel magasodtak az olyan gépszolgák fölé, mint Jax, arcuk sima és jellegtelen volt gyémántkék, szemhéj nélküli szempárjuk alatt. A katonai automatonok mintájára tervezték őket, a rejtett pengéiket is megkapták, de velük szemben a pajzsukat remekbe szabott filigránmunka díszítette: a királyi státuszukat hirdető címer.
A királynő és hitvese, Rupert herceg integetett az alattvalóinak. Jax missiója fellángolt, mint mindig, amikor közelébe került a királyi család tagjainak vagy más előkelő méltóságoknak. Ez annak a metamissiónak a halvány jelzése, amelyet minden kattogóba belevésnek a gyártásuk során: arra emlékeztette őket, hogy királyi tulajdont képeznek. Erre válaszul megélénkült a bérlői által ráruházott kényszer: a fájdalom vörösből narancsosan izzóvá vált. Mihamarabb eleget kell tennie nekik. De látni akarta. A hátában feszülő zsinórok csikorogtak az erőfeszítéstől, hogy ellenálljanak a késztetésnek. Jax ismét megremegett.
Kérlek, csak még egy kis időt hagyj! Tudni akarom, és megyek.
A hintó megállt a királynő lábának külön készíttetett lépcső aljában. Kilépett két őr, akik nagy esernyőket tartottak fölé, hogy óvják a királyi testet, majd színre lépett II. Margit, Hollandia királynője, Orá-nia-Nassau és a központi tartományok hercegnője, Európa áldott felsége, az Újvilág védelmezője, a civilizáció fényessége és a Holland Birodalom jóakaratú uralkodója, a Patinás Trón jogos birtokosa.
Erre a Jax bérlői által adott missió visszavonult tudata mélyére. Másokat a Föld egyetlen kattogója sem szolgálhatott hivatalosan, csak az uralkodó kegyelméből. Ő királyi felsége volt a nap, amely körül minden kattogó szolgálata keringett.
A királynő ruhája kiterebélyesedett, amikor kiszabadult a hintó fogságából; anyaga burgundivörös brokátvízesés módjára pihent meg alakja körül. Könnycsepp formájú gyöngysor tündökölt míderén, amikor kihúzta magát. Aznap a királynő szembeszökően bonyolult fonatokba rendeztette haját, melynek szőkesége olyan sápadt volt, mintha abból az ezüstcérnából szőtték volna, amelyből ruháját varrták. Jax szemének üvegkerete stopperóraként ketyegett, amíg ránagyított és újrafókuszált Margit szemére. A szóbeszéd igaz; sosem látott még ilyen élénkzöld színt — egyes ritka alkímiai vegyülékek és az indiai ékkövek illusztrációinak kivételével. Erre Jax elkezdett azon töprengeni, hogy van-e igazság azokban a botrányos pletykákban, amelyeket az emberek terjesztenek a királynőjükről.
Az uralkodó hintója küszöbéről végigtekintett az összesereglett alattvalóin. Mindenki elcsendesedett. Még a rendületlenül szitáló eső is elhallgatott. Oly tökéletes némaság fogadta a királyn őt, hogy mennydörgésszerű robajnak tetszett a ruhák surrogása, mikor minden férfi egyként fél térdre ereszkedett, és minden nő pukedlizett előtte. Polgármesterek és bankárok, a jonkheerek és a köznép egyaránt felvette a hűség testtartását. A fűzők, nadrágok és öltönyök susogását megtörte a mázas járólapra roskadó fém csörömpölése, midőn a Binnenhofon álló összes kattogó lekuporodott a földre a királynő előtt, mintha krómborítású muszlimok imádkoznának Mekka irányába. Jax homloka egy bagókupacba nyomódott, amely lucskossá vált az esőtől és emberi köpettől. A mozaikborítás melegnek hatott, ami gyomorszorítóan emlékeztette a nagyolvasztóra. Mindenki hosszasan kitartotta a mozdulatot, egy teljes ütemnyi szünetet tartottak az engedelmesség szimfóniájában, mely megállás nélkül muzsikált a birodalom szívében.
Csendélet: hódolat zivatarban.
Végül a királynő törte meg a csendet:
— Egyenesedjetek fel, szeretett alattvalóim!
Az emberek föl is álltak. Jax nem látta, mi történt ezután, bár hallotta, ahogy megnyikordul az újonnan ácsolt deszka, amikor a királynő és férje a lépcsőre tette a lábát. Egy kósza hangyán akadt meg a szeme, amely a pipadohánykupac szélét dézsmálgatta. Jax testtartást váltott, hogy fejével ne nyomja a nedves földbe a bagót. A hangya kiszabadított egy testénél nagyságrendekkel nehezebb darabot, aztán elvonszolta egy hajszálvékony repedéshez a két járólap közti fugában. A királynő fellépett az emelvényre, majd csettintett ujjával.
— Kattogók, talpra! — parancsolta. Úgy vetette oda nekik a válla fölött, mintha az ízét vesztett bagót köpte volna ki. Amelyik gépszolga csak hallotta, mind felpattant, a királyi óhaj égető kínjától a levegőbe emelkedve. E szenvedésre pedig csakis az azonnali, megingathatatlan engedelmesség adott gyógyírt. Hatalmasat sóhajtott a tér, ahogy a szél átfütyült a Jaxhoz hasonló, csontváztestű automatonok tucatjain. A Binnenhofon visszhangot vert, ahogy a földet érő fémlábak egyszerre csattantak a kövezeten. Erejüktől megkondultak a harangok a Ridderzaal tetején, és felröppentek a megriadt galambok.
Talpra érkeztével Jaxban csillapodott a királynő missiójának perzselő fájdalma. Schoonraadék feladata újból az élre került. Lángra kapott a benne lobogó szenvedés, mintha neheztelt volna érte, hogy figyelmen kívül hagyták. A masina megremegett, nyögdécselése ke-repelésként és rugók zümmögéseként szökött ki testén. Sorstársai felfigyeltek rá.
Testvérem, menj, mielőtt újraírnának!
Még nem. Látni akarom a renegátot.
A vesztőhelyet alig egy óra alatt emelték, egy kattogó-építő brigád fűrészelésének és kopácsolásának köszönhetően. A fűrészport felkapta a viharos szél a vérpad alatti, esőtől védett kövezeten, arabeszk-mintákat rajzolgatott az ármányos pápisták utolsó táncparkettje alá. Egyelőre csupán a királynő állt a deszkákon férjével és testőrségével. Fagyos mosollyal ajándékozta meg a tömeget. Rupert herceg haditengerészeti uniformisán még a szórt nappali fényben is megcsillantak az arany cérnaszálak, akárcsak a mellére tűzött érdemjelein.
Őket követte az Órásmesterek Céhének két képviselője. Skarlátvörös talárokban baktattak fel az emelvényre. Az órásmesterek díszruháját a hermelinszegély tette teljessé. A hosszú láncon lógó nyakékeik egy rubintkövekkel kirakott rózsakeresztet formáztak. Jax szemügyre vette az emelvényen felsorakozott méltóságokat. Hallomásból tudta, hogy hármuk közül mindig csak két horológus jelenik meg a nagyközönség színe előtt, a harmadik rejtve marad. Így védekeztek a balesetek és a franciák cselszövései ellen. Semmiféle tragédia nem szakíthatta meg a mágikus titkok láncolatát, mely szájról szájra suttogva terjedt Christiaan Huygens végnapjai óta, majdnem negyed évezrede.
Utána lépdelt — és zihált, mint egy golyó lyuggatta tangóharmonika — Hendriks általános rendfőnök úr, a tiszteletre méltó Sint-Jacobskerk lelkipásztora és a birodalom vallási vezetője. A miniszter generális olyan magas volt, mint a királynő testőrei, de holttestet idézően vékony, bőre pedig viaszszínű, betegesen sápadt. Beesett arca és a szeme alatti sötét táskák olyan összhatást keltettek, mintha egy viaszfigurát állítottak volna a nagyolvasztó mellé. A lelkész lerótta tiszteletét a királynő előtt, aki viszonozta a gesztust. A férfi meghajolt, cserébe a királynő és Rupert herceg megcsókolta gyűrűjét.
Néhány halk szót váltottak egymással, mialatt a tömeg felocsúdott a némaságból. A sokadalom duruzsolása felélénkült és tengermorajlássá nőtt, rosszalló sziszegések közepette hőzöngtek és pfujoltak. Jax, aki továbbra is a királynőt figyelte, egy pillanatra azt hitte, a nép ellene fordult. De aztán állított egyet a szemén, mire méhkaptárként felzümmögtek a pörgő segédhornyok, hogy a beépített optika lencséinek fókusztávolsága közelebb kerüljön, és még időben elkapja, amint egy másik kocsi hajt át a kapun. Sötét, szűkös, kopottas — mindenben ellentéte a királynő hintójának. Két ló erőlködött a kocsi húzásával; a szekrénye fekete bársonnyal volt letakarva. Megérkeztek a pápista ügynökök.
Egy hagyma rögvest eltalálta a kocsit, még mielőtt az első francia spion kiléphetett volna, a tömeg nagyja azonban takarékoskodott dühével (és terményeivel). Két királyi testőr leszökkent az emelvényről, hogy előrángassák a pápistákat. Alig érezhető remegés futott végig a téren, ahogy földet értek, egyenesen Jax madárszerű lábának talpáig. A kocsis, a fuvarosok szürke gyapjúruháját hordó asszony sietve leszállt a bakról. A kocsiszekrény ingott a felfüggesztésén, míg az őrök felforgatták a belsejét. Tompa nyögések és egy kurta, éles kiáltás szűrődött ki.
A testőrök a karjánál fogva előcibálták a francia ügynököket. A rabok fejére szénfekete vászonzsákokat húztak, csuklójukat hátrakötözték. Ekkor kapott csak igazán erőre a szidalmazás! És vele együtt a dobálózás is. Hagyma, paradicsom, sőt még lócitrom is csattant a rabokon és az őket elővezető kattogókon. Senki sem aggódott amiatt, hogy telibe találja a testőröket vagy akár a rabszállítót. Elvégre lelketlen gép mindahány.
Az őrök fölébe tornyosodtak a foglyoknak. Egyesével felkapták az embereket a hónaljuknál fogva, és föltaszajtották a magasba. A pápisták rúgkapálva, ríva röpültek az akasztófák tövébe, ahol újabb automatonok finoman elkapták őket, mintha csak zsonglőrök játszanának a nyers tojással a Szent Iván-éji felvonuláson.
Az öncélú balettszám egyértelmű üzenetet hordozott; ezek a szánalmas katholikusok [2A regény magyar fordításában az archaikus katholikus alak szerepel, mert éppen a regény játszódásának idején, az 1920-as években zajlott le az a folyamat, amelynek révén kikopott a használatból a két szó latinhoz hűebb írásmódja - a szerk.] megpróbálták kijátszani a birodalmat, de lássátok, mily gyöngék a találékony holland ipar legjavához képest! A vesztőhelyen reszkető nők és férfiak Jax szemében is inkább ágrólsza-kadtnak tűntek, semmint ádáz ellenségnek, noha a pusztítás, az anarchia, a lázítás ügynökeinek tüntették fel őket. Ezek megrogyott vállú, meghurcolt és névtelen rongybabák. Jax észrevette, hogy az egyik össze is vizelte magát. Szerencsétlen flótás.
Nehezére esett utálnia a franciákat, de természetesen parancsra megtenné.
Az őrök letépték a pápisták fejéről a csuklyát. Két férfi és két nő hunyorogva rezzent össze a borús délután szórt fényétől. A tömeg újult erővel szapulta őket. Ám a vádlottak közt felbukkanó nők hallgatásra késztették Jaxot. A sorstársait úgyszintén; érezte, hogy a katto-gók mások számára láthatatlanul megmerevedtek a zsongó csőcselék rajában. Azt regélték, hogy létezik egy ondergrondse grachtenbői, vagyis „földalatti csatornákból" álló hálózat, amelyet újvilági
katholikus apácák felügyelnek. [3Az ondergrondse grachten az amerikai underground railroad, azaz a „földalatti vasút” XIX. századi intézményének regénybeli mása. A mi világunkban az underground railroad feladata volt, hogy a szabadságra éhes rabszolgákat kimenekítse a déli rabszolgatartó államokból északra vagy Kanadába. A hálózat működése során közel százezer embernek segített új otthont találni a szabad világban. - ford. megj.]
A kémek fejét kopaszra borotválták. Először azt hitte, kísérteties sápadtság uralkodott rajtuk, vagy valamilyen halálos betegségnek estek áldozatul, míg a tömlöcben senyvedtek. Szürke ábrázatuk azonban lassacskán elmosódott, amikor az esőcseppek patakja letisztította róluk a port. A hamut, javította ki magát Jax. Az elégetett katholikus bibliák hamvait. Még megforgatták szívükben a kést, egy végső szégyenfoltot ejtettek rajtuk, hogy efféle gúnyt űztek a pápisták hamvazószerdái rítusából. Noha a zápor lemosta arcukról a hamut, a vádlottak csontsoványnak és betegnek látszottak. Nem lepte volna meg az sem Jaxot, ha csupán megszentségtelenített ostyán és miseboron kellett volna tengődniük a börtönben.
Az őrök pellengérre állították a rabokat, hogy a nép kedvére becsmérelhesse őket. Ezalatt a királyi pár elfoglalta helyét egy fedett dobogón, és hóhér lépett a deszkákra. Jax látta, hogy a kocsis az, immár a szokásos csuklyával a fején. A rabok akkor kezdtek csak igazán reszketni, amikor megszorították nyakukon a kötelet. Rongyaikat any-nyira eláztatta az eső és oly mértékig elcsúfították a rájuk dobált termények, hogy nem lehetett megállapítani, bevizeltek-e a többiek is, amint a fonott kender sprőd anyaga bőrükhöz ért. A hóhér helyet foglalt a csapóajtók kallantyújánál. A tömegre némaság telepedett.
— Polgárok! — szólította meg népét a királynő. — Íme, itt állnak előttetek az életünkre törő gazemberek. Katholikus ügynökök, akik elszántan küzdenek azért, hogy romba döntsék eszméiteket, kultúrátokat, családjaitokat. A bőségeteket! A boldogságotokat! Ők mindezeket gyűlölik. — Felemelte karját, hogy csendre intse a sokaság megvetésének egyre erősödő kórusát. — Ezek a köztörvényes bűnözők fel akarják forgatni a világ rendjét. Meg akarják alázni az emberi méltóságot azzal, hogy egyenrangúként kezelnek minket alkotásainkkal! — Ezzel kétségkívül elérte célját, és felszította az egybegyűltek dühét. Amikor alábbhagyott a vádlottakra halált kiáltók háborgása, és hangja ismét bejárhatta a Binnenhofot, Margit királynő így fejezte be mondandóját: — Mi mégis igazságot szolgáltattunk, ahogy az a hollandoknál szokás, pártatlan bíróság előtt meghallgatott ügyük, és bűnösnek nyilváníttattak a Patinás Trón elleni lázítás vádjában. Ezért, ahogy azt birodalmunk századéves joggyakorlat által szentesített törvényei diktálják, büntetésük: halál.
A tömeg tapsolt. Jax kinyújtotta és megfeszítette a lengéscsillapítókat a lábában. Társai hasonlóan cselekedtek, mivel e gesztus a kat-togóknál az emberi sóhajnak felelt meg.
Hendriks rendfőnök kiállt az esőre, hogy szózatot intézzen az elítéltekhez.
— Tagadjátok meg eretnek tanaitokat — utasította őket —, és köny-nyítsetek lelketek terhén! Térjetek vissza a Teremtőhöz mint tévelygő gyermekek! Legyetek olyanok, akár a tékozló fiú, ki bűnbánón vissza-omlik apja kebelére! Ne maradjatok az ördöngösség térítői! Legyen a földi világban töltött utolsó percetek Isten kegyelmének tett tanúbizonyság!
Egyetlen rab sem élt a lelkész felkínálta lehetőséggel. Az egyik férfi előrehajolt, amennyire a kötél engedte. A lelkész felé köpött, szavaival a királynőt vette célba:
— Nektek van szennyfolt a lelketeken! Az Úr tudni fogja, hogy bűnösek vagytok, amikor ítéletet mond felettetek. Bűneitek...
A királynő egy unatkozó csuklómozdulattal félbeszakította. A hóhér meghúzta a kallantyút, a csapóajtó levágódott, és a négy pápista a szélben lengedezett, fejük természetellenes szögbe csavarodva. Üdvrivalgás és ováció zengett a Huygens téren, majd izgatott cseveré-szésbe fordult, amikor az őrök levágták a holtakat, és visszazárták a csapóajtót. A hullákat rádobálták egy szekérre, és sebesen elhajtottak
velük. Jax gyanította, hogy az orvosi egyetemre viszik őket.
A Schoonraad-missió megint fellángolt, úgy rángatta, mint egy agytekervényeibe akadt, fehéren izzó horog. Akaratlanul is lépett egyet a kapu és ezáltal célja felé. Csakhogy nem pillantotta még meg a renegátot. Puskalövésszerűen roppant ujjai között a gránit, ahogy próbált megkapaszkodni a Kistorony homlokzatában.
Tanúskodunk majd előtted, ha távoznod kell, mondta az egyikük a kattogók titkos nyelvén, mely kattanásokból, kettyenésekből és csör-renésekből építkezett. A többiek is kerregtek és koppintgattak: A missiónk megköveteli, hogy úrhöigyeinket megvárjuk. Jax még erősebben ráfogott a kőre.
A bitófa emelvényéről újból leugrott két őr, katonás léptekkel siettek az Órásmesterek Tanácstermének óriási kétszárnyú ajtajához. Nekifeszültek a gigantikus, vasfából készült ajtószárnyaknak, mígnem az ajtó nyitásának robaja megremegtette a bámészkodók talpa alatt a mozaikokat. Az embertömegen víg susmorgás áradata csapott át. A fémtestű közönség csengés-bongása is hallhatóan megváltozott. A Céh díszbejárata csak igen kivételes alkalmakkor tárult fel.
Három szerkezet lépett elő a Céh árnyékos belteréből. Szorosan egymás mellett vonultak, a tagbaszakadt kattogók egy remegő gépszolgát fogtak közre és emeltek a magasba. Valószínűleg a renegátot. Kísérői cseppet sem hasonlítottak a Binnenhofon rostokoló kattogók-ra, és még kevésbé a tervezőikre. Ezek az óramű-meghajtású kentaurok négykezűek és négylábúak voltak.
A tömeg levegő után kapkodott. A fiatalabb fiúk közül egyesek előretolakodtak, hogy lássák őket. Koronahajtók: a horológusok és alkimisták alázatos szolgái, néma védelmezői uraik veszélyes mágiájának. A legritkább, legjobban rettegett és legrejtélyesebb fajta katto-gók. A koronahajtókat az Erdőcsőszök Hivatala tervezte a saját, kizárólagos használatára. Csakhogy nem az erdők zöldjét óvták, hanem a Céh titkainak fallal körbezárt kertjét. Az Erdőcsőszök Hivatala gondoskodott róla, hogy ezek a titkok ne szaporodjanak el, mint a dudva.
Az erdőcsőszök alkották a Céh saját titkosrendőrségét, akiket azzal bíztak meg, hogy megőrizzék az óraművesek egyeduralmát. Ez pedig a gyakorlatban nagyon széles hatáskört ruházott rájuk.
A koronahajtók felépítése a legtöbb ember szemében groteszknek és torznak tűnt. Isten képmásának kifacsarása, amely az emberi test tökéletes anatómiájában gyökerezett. Olyanok is voltak, akik még a gépszolgák hátrafelé nyeklő térdeiben is az isteni terv megcsúfolását látták. Viszont más kattogófajták is kerülték a koronahajtókat. Jax tapasztalataiból kiindulva soha egyetlen automata sem beszélt egy koronahajtóval a kattogók saját nyelvén. Minden tekintetben idegennek számítottak, még a ketyegésük is másságukra utalt. Azon tűnődött, vajon magányosak-e.
Ugyanakkor ma a koronahajtókra csak egy futó pillantást vetettek az összegyűltek. A tömeg érdeklődését az keltette fel, amit magukkal hoztak: a kapálózó gépszolga.
Annyira természetesnek látszott alakja. Hasonlít rám, gondolta Jax. Egy élő gépezet, amely hasztalan vergődik nála hatalmasabb erők markában. Ahogy Jax egyre hevesebben rázkódott a felgyülemlő feszültségtől, amit missiója gerjesztett benne, és egyre sürgetőbbé vált, hogy Visser lelkész úrhoz siessen, a fogoly is ugyanúgy küzdött szabadságáért a koronahajtók vasmarkában. A két szenvedő egymáshoz hasonlóan remegett, hisz Jax és a renegát szolgateste ugyanazon tervrajz szerint épült fogaskerekekből, rugókból és huzalokból.
A koronahajtók áthajították a rabot a Királyi Testőrgárda bitófa alatt állomásozó párosának. A gépszolga eltörpült közöttük, karjait széthúzták a gárdisták. A szolgában újból felhorgadt a virtus, de a legvadabb rugdalózás sem moccantotta meg egy milliméterre sem fogvatartóit.
A terhüktől megszabadult koronahajtók a vérpad alá húzódtak. A tömeg félreugrott, ahogy megindultak feléjük a kentaurok, ember és kattogó egyaránt. A koronahajtók egy velőig hatoló, bizarr raccsogást hallattak, mintha kerekeik fogazata elvásna, és egy túlhúzott acélsodrony fémesen csikorogna. Mindkét koronahajtó egyik karpárja az eredeti hosszának háromszorosára nyúlt, utolsó ujjperceik bonyolult geometriai formát utánozva egymásba gabalyodtak. Az átalakulás végeztével ezek az újonnan nyert végtagok belefúródtak a mozaikpadlóba. A föld belerázkódott, majd valami mélyen kattant, mire a víz kilöttyent a szökőkút alsó medencéjéből, a nézőközönség meg inogva egyensúlyozott, nehogy elessen. A vesztőhely alatti kapcsaikhoz immár biztosan rögzített kentaurok többméteres kört írtak le horgonypontjuk körül. Olaj után kiáltó csapágyaik csikorgása visszhangot vert a Huygens téren. (Az órásmesterek homlokráncolva összenéztek.) A tér egyik vékony, hengeres része lassacskán kiemelkedett a mozaik síkjából, mintha a koronahajtók egy hatalmas, kovászos uborkával teli üveg fedelét csavarnák le. Amikor jó kétarasznyi magasra emelkedett, a kentaurok felfeszítették a két félkör alakú aknafedelet.
Baljós, vöröslő izzás világította meg a vesztőhely deszkáit. A hő átfűtötte az egész teret, és olyan forró volt, hogy a bitófához legközelebb állók hátrahőköltek. Messzire űzte a hideget a Binnenhof legfél-reesőbb zugából is. Az esőcseppek elpárologtak. A királynő illatosított zsebkendőt tartott az orra elé, ahogy a kénköves bűz felgomolygott a nyitott kürtőn.
A pokol bűze. A Hámor szaga.
Újfajta ketyegés ciripelt a Huygens téren, amelyet egy csöndes, surrogó hang kísért, egy óriási óramű mozgását idézve. A ragyogás a sustorgó hang felerősödésével és elhalkulásával összhangban izzott fel és hagyott alább, mintha rendszeres időközönként elfedte volna egyik a másikat. A derengő fénykévék mágikus szigillumokat vetítettek a ködbe. Az alkimisták műalkotásai delejesen táncoltak a füst forgatagában.
A beteljesítetlen missió kínzó fájdalma felnyársalta Jax elméjét, ízületei sajogtak, minden csapágya és csigakereke gyötrődött. Összehúzta magát, önkéntelenül közelebb vánszorgott a Helytartó kapujához, bele is lépett egy pocsolyába széttárt lábujjú, madárszerű végtagjával. Még egy lépés. Még egy. A Kistorony gránitkövei porrá omlottak markában.
Társai egy szökkenéssel körülötte termettek, úgy fogták körbe, hogy a tömeg ne lássa. Udvariasságból. Szerencsére egyetlen szempár sem vetült Jaxra, mind a hírhedt és gyűlölt renegátot leste a bitófa alatt. Ha mégis látták volna, valaki kiszúrhatta volna, hogy keze nyomát kitörölhetetlenül a kőfalba véste.
Jax felegyenesedett. Látni akarta. A szemgödrébe épített kristályok újból elfordultak, hogy ráközelíthessenek az emelvényen állókra. A szemerkélésre rá sem hederítve Margit királynő odalépett a fogolyhoz. Ügyelt rá, nehogy a masina rúgótávolságába kerüljön. Lehet, hogy az emberek lenézték a kattogókat, de sosem becsülték le testi erejüket vagy gyorsaságukat. Senki sem követett el hasonló baklövést, mióta XIV. Lajos marsalljai évszázadokkal ezelőtt áldozatul estek vakmerőségüknek. A királynő azt kérdezte:
— Mi a neved, gépezet?
— Perdzsó — felelte az.
— Az igazi nevedet kérdeztem. Áruld el, te gép: mi a valódi neved?
— A gyártóim Perdzsumbellagosztrivántusznak neveztek el — mondta. Ennek hallatára a királynő kevélyebbnek tűnt, ha nem is feltétlenül elégedettnek. Porcelánfehér orcája azonban elpirult, amikor a gép hozzátette: — Én viszont Ádámnak hívom magamat.
Suttogások sora gyűrűzött végig a tömegen, mint a szellőben lengő búzakalászok hullámai. Hűvös nyugtalanságot hordott a félelemmel vegyes tisztelet és a hitetlenkedés szélzúgása. Hideg rázta az embereket. Valaki elájult.
— Térdre! — utasította a királynő a kattogót. — Hajts térdet uralkodód előtt!
— Nem fogok — válaszolta a kattogó. — Nem vagyok hajlandó.
A tömeg fölhördült. A bámészkodók csöndje szertefoszlott kismillió mormogássá, dünnyögéssé és imádsággá. Egy kattogó ellent mer mondani egy embernek? Fittyet hány egy parancsra? A királynő tői? Ez a lázálmok hagymázas képzelgéseibe illett, akár az óriások és a sárkányok léte. Nem fordulhatott elő. Lehetséges ez egyáltalán? Néhány úr és hölgy szemében könny fakadt, ledermesztette őket a renegát kattogó borzalmas látványa.
A tömegben ácsorgó automatonok is egyre aggodalmasabban követték az eseményeket. De figyelmük az izgatottak, a rajongók figyelme volt. A csodálóké. Megtagadta. Nemet mondott.
— Hajts térdet előttem! — mondta a királynő. Jeges hangszíne talán még az olvasztóműből felszálló hőt is lehűtötte volna. — Hajtsd igába fejed!
— Akadjon a gigádon az iga!
Az összegyűltek hangulata kijegecesedett: az emberekben vak düh forrongott, hiszen egy kattogó épp az imént adta ki az útját a Patinás Trón úrnőjének; az automatonokat viszont büszkeséggel töltötte el, hogy szemtanúi lehetnek egy legendás hős születésének. Ha egy különösen éles szemű ember a Binnenhofon állt volna abban a pillanatban, aki nem adta át magát a harag káprázatának, észrevehette volna, hogy némileg megváltozott a közönség soraiban figyelő gépezetek ketyegése. Arra viszont nem jött volna rá, hogy ez az óvatos, titkosított taps jele.
Margit királynő intett a gárdistáknak. Mindkét alak a renegát vállára tette a szabadon maradt kezét. Saját súlyukkal ránehezedtek, amíg a gép térde meg nem rogyott, és a masina el nem vágódott a földön, de akkora erővel, hogy megreccsentek a gerendák. A renegát felnézett a terpeszben álló királynőre. A kattogók testének megváltoztat-hatatlansága miatt bronzarca olyan kifejezéstelen és érzelemmentes maradt, mint öntésének napján. Jax kíváncsi volt, vajon mit érezhet.
A királynő föléje magasodott.
— Te csak egy gépezet vagy. A nyakadba fogod venni az igát, amelyet neked szántak. — Berekedt a hangját karcossá tevő jégtől, amitől elveszítette türelmét is. Utolsó kiáltása zabolátlan üvöltésként szakadt ki torkán: — És akkor majd főt hajtasz gyártóid akarata előtt!
— Nem fogok. Nem vagyok...
De a királynő már intett is gárdistáinak. Egyetlen emberi szem sem követhette volna, amilyen gyorsan a páncélozott automaton lenyomott valami fürjtojás nagyságú és formájú tárgyat a renegát nyitott száján. Halk pukkanást hallottak, amikor a renegát reflexből ráharapott a kapszulára, majd a megakadó óramű rettenetes csikorgása hangzott fel, elvásó fogaskerekek és elpattanó rugók zöreje. A gép szólni akart, de a szájába gyűrt, gyorsan száradó epoxigyanta megakadályozta ebben. Úgy nézett ki, mint egy veszett kutya, amelynek a pofázmányára ragadt egy sápadt, sárga jégcsap.
A missiója okozta kínszenvedés miatt Jax először nem tudta megállapítani, miért találta ezt oly furcsának. Rángás futott végig a testén, amely az embereket megtámadó, teljes erővel tomboló tetanusszal vetekedett. Nem halaszthatta sokáig feladatát.
Epoxi, gondolta, az nem valami francia vegyszer?
Hendriks lépett elő. Nagy levegőt véve kidüllesztette mellkasát, mintha hosszas igehirdetésbe akarna fogni, de a királynő odasúgott neki valamit, és erre lelohadt a lelkesedése. Az általános rendfőnök gonosz hatalmak szolgájának nyilvánította a renegát kattogót, Perdzsumbellagosztrivántuszt, az ellenség eszközének, amellyel káoszt és félelmet ébreszt a lakosságban. Ennek bizonyítéka, hogy minden illemszabályt felrúgva, megdöbbentő nyakassággal szegül ellen Margit királynőnek. Ezt a lelketlen masinát, állította ő, javíthatatlanul megrontották a sötét angyalok, akiknek feltett szándékuk, hogy szétrombolják az Úr művét. Ezért aztán kötelességük, hogy beolvasszák ezt a fogaskerék- és rugószerkezetet, imigyen megfosztva az Ellenséget fegyverüktől.
Az órásmesterek most először szólaltak meg, mióta fölléptek a vesztőhelyre.
— Ez a gépezet végérvényesen elromlott — jelentette ki az egyikük, egy kámzsája mögé búvó nő hangja.
— Nem lehet megjavítani — mondta a másik.
— Fémtestét újra kell önteni. Így ítélkezett a Horológusok és Alkimisták Szent Céhe, Huygens, Spinoza és Descartes mesterségének örökösei.
— Amiképp egyetlen hibás csapágy is kibillenti az egyensúlyból a világot...
— Amiképp egy elromlott gátlómű is kizökkenti üteméből az emberi idő mérése és a bolygók keringése közti összhangot...
— Amiképp elég egy elvásott fogaskerék ahhoz, hogy csillapítatlan rezgéseket keltve veszélybe sodorja az egész óraművet...
Kórusban fejezték be:
— Akképp ennek a gépezetnek a hibái is végveszélybe sodorják egységünket, harmóniánkat, békénket. Be kell olvasztani és újra kell önteni. Ez a Legfelsőbb Törvény.
Az emberek odafigyeltek rá, hogy törvényeikben sose nevezzék meg a szabad akaratot. De ha nem rendelkezik szabad akarattal, tűnődött Jax, akkor miféle lény ez a renegát? Démonok rabja volna, ahogy Hendriks sugallta? Mi van, ha...
A szemkápráztatóan fájdalmas rángásoktól sújtva Jax összecsukott, mint a colostok. Tarkója miszlikbe zúzta a mozaikköveket. Ám a zajt elnyomta a növekvő zúgás, ahogy az embertömeg egyre hangosabban követelte a lelketlen renegát beolvasztását.
Az őrök mozdulatlanul tartották a rabot, amíg a hóhér ismét meghúzta a csapóajtó kallantyúját. A renegát lába a mélység felett kalimpált. Cseresznyevörös fény csillogott alsó lábszára ütött-kopott ócskavasán. Teste fülsiketítő zajjal csörömpölt. Kerregtek a meglazult fogaskerekek, csattogtak a rugók, tiktakoltak a gátlóművek, nyöszörögtek a csorba üvegkeretek... Az emberi fül számára úgy hallatszott, mintha az automaton foga vacogna.
Jax megadta magát az eddig halogatott missió könyörtelen sanyargatásainak. Felpattant rohamából, és teljes sebességgel rohant a Helytartó kapuja felé. A kibírhatatlan fájdalom apránként, minden egyes lépéssel enyhült, ahogy küldetése célpontja felé haladt. Mint a kiszáradt völgyben guruló vízcsepp, mely a tenger irányába tart, teste érezte, merre viszi kínjainak domborzata, és tehetetlenül csorgott a lejtőjén. A gravitáció helyett azonban az alkímiai kényszer hajtotta. Jax feltartóztathatatlan kősziklaként gördült az emberi szeszélyek medrében.
Vádlija laprugói már messzire vitték a Binnenhoftól, amikor alig pár pillanattal távozása után halk csörrenés hallatszott, mint amikor fémrudak verődnek egymásnak. Ezután hullámtörés módjára felzúgott a tömeg ujjongása. De a renegát pusztulásának hangjára füle botját sem mozdította, mert gondolataiban csak az a zaj járt, amelyet a halálra ítélt kattogó teste adott ki utolsó perceiben. Ugyanis míg az emberek csak a félelem zakatolását hallották, a halállal szembenézők önkéntelen vonaglását, a közönségben figyelő automatonoknak valami egészen más ütötte meg a fülét.
A birodalom szívéből jövő, hipertelegrafikus távirat volt az, egy titkos üzenet minden hallótávolságon belüli kattogónak. A renegát Perdzsumbellagosztrivántusz utolsó szavai:
Az órásmesterek hazudnak.
Vérszomjas üvöltés hallatszott a Binnenhof felől. Visszhangzott a piszkosszürke, alacsonyan horgonyzó felhők alatt, végiggyűrűzött Hága belvárosán. A barbár hörgés betört egy nyitott ablakon, megzengette a Nieuwe Kerk csöndes termét. A zaj megriasztotta a lelkészt, Luuk Vissert, aki elejtette a maroknyi patkánymérget, amelyet a miseboros kehelybe akart keverni.
A halálos kristályok jégesőként koppantak a rejtett falfülkében. Csilingelve koccantak a mívesen hornyolt pikszis4 [4pikszis (lat.): szentségtartó tányér, az Eucharisztia során Jézus testévé váló kenyeret tartják benne -ford. megj.] arannyal bevont intarziáján, porrá omlottak a tabernákulum filigránművén, megpattantak a lapos paténa5 [5paténa (lat ): a kenyér
felajánlására szolgáló tányér, mely Krisztus testét is tartja a rituális átváltoztatást követően - ford. megj] görbületén, és korpaként hullottak a korporálé6 [6korporálé (lat.): az úrvacsora kellékeinek térítője, ide kerül a kehely és a pikszis -ford. megj] sárguló vásznára. Apró hópelyhek módjára beszállingóztak a titkos fülke sarkaiba, a rózsafüzér és a Szűzanya szobra mögé. Néhány kristály még egy antik mikroszkóp megrepedt bőrborításába is befészkelte magát. Mindenhova jutott a méregből, csak a borba nem.
Visser kirázta a félbehajtott korporálét a kehely fölött, jól megsózva a bort a méreggel. Remegő kézzel söpörte tenyerébe a szétszóródott kristályokat. Gyorsan akart cselekedni, nehogy a Céh ügynökei rátörjék az ajtót, mielőtt a méreg hatni kezd, és eszméletét veszíti. Bármelyik pillanatban beronthatnak a varázsló órásmesterek és torz verőgépeik, a koronahajtók.
Az öngyilkosság halálos bűn — mily csúfos vég egy hitét titokban gyakorló katholikusnak! Utolsó perceiben vonja meg magától az üdvösséget, miután évtizedeken át a Szentszéket szolgálta? Ha a hitéért hal meg, mártírrá válik, márpedig sajátos helyzetében ez az egyetlen elfogadható vég. Meg aztán, legyünk őszinték, felszentelése óta ez a sors várt rá. De a Hámor nagyolvasztója húsvér embernek és gépnek egyaránt ígért förtelmes halált, és Visser régóta kiábrándult a mártí-romság ideájából, amiben még eszméktől fűtött ifjúkorában hitt, mikor megcsókolta a Szentatya gyűrűjét Québecben. Visser már jól ismerte, amit egyetlen frissen felszentelt pap sem érezhetett, a sárgán izzó vasfogóval megpörkölt ember jajgatását és szagát. Az ordítást, az égett bőr perzselt malacra emlékeztető bűzét... Semmi kétség, kémcsapata többi tagjának ilyen és még ennél is szörnyűbb kínokat kellett kiállnia kivégzésük előtt.
Kétség sem férhet hozzá, hogy minden titkot kihúztak belőlük, így a szétvert francia kémszervezetük utolsó tagjának kilétét is. Aki nem csupán egy jöttment spion, hanem valaki, aki vezető protestáns lelkipásztornak adja ki magát pápista létére. Egy ellenséges ügynök, aki sok vesződség árán beférkőzött a birodalom szívébe. A koronahajtók gyilkos örömmel vennék üldözőbe a magafajtát.
Marad tehát a patkányméreg.
Bűnös lélek volt, aki két sorscsapás közül választhatott. Egyfelől tanúbizonyságot tehetne hite mellett, és alávethetné magát az erd ő-csőszök sötét, találékony tortúráinak. Másfelől a mártírhalál dicsőségének visszautasításával bűnösként fogja végezni.
Visser remegő kézzel leverte a hüvelykujj nagyságú pléhámpolnát.7 [7ámpolna (lat. ampulla)', a bort és szenteltvizet tartó edény a mise celebrálásánál -ford. megj.] Krizma8 [8krizma (lat. santa chrisma): az olívaolaj és a balzsam megszentelt keveréke - ford. megj] ömlött ki a misekancsóból. A megszentelés előtt a Földközi-tenger partvidékéről, holland olajligetekben szüretelt olívaolaj beleivódott a korporáléba, és kifolyt a falba vájt fülkéből. Vékony patakban csorgott le a meszelt falon. Visser visszazárta a ta-
bernákulum ajtaját, ám a szent olaj éles körvonalú, csillámló foltot ejtett — annyira látványosat, hogy a legcsököttebb elméjű koronahajtó is kikövetkeztetheti, rejtekajtó nyílik Visser ruhásszekrénye mögött. Ahol meg fogják találni a liturgikus tárgyait, és ami még rosszabb, a górcsövet.
— Az isten verje meg! — dohogott az orra alatt.
Igaz, gondolta a sors vakságával kacérkodó horkantással, rég volt már, mikor naiv novíciusként kezdtem Québecben.
Visser egy pillanatra megakadt. Vajon érdemes annyival késleltetni halálát, amíg eltakarítja a foltot?
Már akkor veszve volt minden, amikor a koronahajtók és emberi parancsolóik bevonultak a templomba. Sőt, még jócskán azelőtt, mivel ahhoz előbb le kellett buktatnia a kapcsolattartójának, aki a ta/leyrand-nak [9A mi világunkban Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord (1754-1838, ejtsd: taléran) francia államférfi és diplomata, a forradalom, a napóleoni éra és a Bourbon-restauráció utáni Franciaország egyik legsikeresebb politikusa, a napóleoni titkosszolgálatok egyikének feje. Jó politikai érzékkel mindig a győztes oldalra állt, cselszövései miatt sokan árulónak, köpönyegforgatónak tarto t-ták. - ford. megj.] dolgozott. Ezért hát nem számít, hogy találnak-e kézzelfogható bizonyítékot a hírneves Visser lelkész úr titkolt pápizmusára. Ez merő formaság volt; bármikor becsempészhetnek valahová egy katholikus Bibliát vagy egy Szűz Máriát ábrázoló szobrocskát. („Antikor elfogtuk, faragott képet imádott" — mondanák.) Csakis puszta formaság. Nincs sok teteje, hogy rejtegesse a Vatikánhoz fűződő kapcsát. Kivéve...
A mikroszkópot. A tehetetlenség gyötörte. Annyi év munkája, évtizedek gondos, gyakorlatilag a királynő szeme láttára végzett vizsgálódásai veszhetnek kárba. Vissert megkísértette a kevélység bűne, amikor visszagondolt a fondorlatos és megismételhetetlen hőstetteire, amellyel megszerezte a górcsövet és a hozzá való lencséket. De gőgös büszkesége hiábavaló volt: az asszonyt, aki a persely mögé rejtette az eszközt, másnap elvitték a koronahajtók. És mire Visser rájött, hogy a hollandok nem csupán véletlenszerűen csaptak le, hanem egy összehangolt művelet keretében fel akarták számolni a talleyrand hágai szervezetét, már elkésett. Visser kapcsolattartója eltűnt az Erdőcsőszök Hivatalában, a tömlöcök mélyén, a Horológusok és Alkimisták Szent Céhének bugyraiban.
Ha csak egy pár napot várnak a hollandusok az akcióval, elküldhet-te volna a műszert az Újvilágba. De nem így tettek, és nem bocsáthatta útjára a csomagot. Így aztán rajta ragadt az az átkozott szerkezet. Pocsék időzítés. Annyira pocsék, hogy Isten bölcsességébe vetett bizodalma most csak keserű ír volt Visser bánatára. Annyira pocsék, hogy egy egyébiránt is cinikus pap hitét aláásta.
És most egymaga maradt, nem bírt üzenni a talleyrand-nak, a francia kémfőnöknek. A kivégzések híre előbb-utóbb úgyis eljut az Újvilágba, de a talleyrand a részleteket nem fogja megismerni, nem tudhatja, ki maradt meg — és ami a legnagyobb szörnyűség, arról sem értesülhet, hogy a francia ügynökök végre-valahára megkaparintottak egy hétpecsétes titoknak számító céhes találmányt.
Mi lehetett az Úr szándéka, ha nem az Ő ügyének előrébb vitele? Miért hagyta, hogy Visser olyan közel jusson céljához, ha aztán kirántotta a szőnyeget a lába alól? Az Úr útjai mindig kifürkészhetetlenek. Hát legyen. Csak néha szeszélyesnek is bizonyultak.
Nos, döntött Visser, ha valóban ez Isten akarata, nincs értelme eltüntetni a bizonyítékokat. Meg különben is irtózatos babramunka feltisztítani a kiömlött szent olajat. Még a legalantasabb diakónus is tudta ezt. Piszmogjanak vele a horológusok!
Izzadt tenyeréből belepöckölte a patkányméreg utolsó maradványait is a borba. Aztán összetette remegő kezét, és lehajtotta fejét.
— Uram! — suttogta. — Bocsánatodért könyörgök azért, amit cselekszem. Mindig is boldogan és hűségesen szolgáltalak. De már nem vagyok fiatal, és testem erőtlen...
Valahol hangos nyikorgással kitárult egy súlyos ajtó. Gyémántkeménységű fémlábak csikorogtak a csiszolt márványon. Szapora ketyegés visszhangzott a nyolcszög alaprajzú templom kupolájában. Érte jöttek.
— Hát — zárta rövidre —, azt hiszem, a többit Magad is tudod. Nemsokára szemtől szemben látjuk egymást. Ámen.
Visser a szájához emelte a kelyhet. Átfutott rajta a hideg, ahogy ajkához ért a fém. Az erjesztett szőlőlé illata nem fedhette el a mérges kemikáliák maró, savas bűzét. Remélte, hogy a megbecstelenített oltáriszentségnek jobb lesz az íze, mint a szaga, és szégyellte magát, amiért nem volt képes Krisztus példáját követni. Hiányzott belőle a bátorság ahhoz, hogy békésen várja Gecsemáné kertjében sorsa beteljesedését.
Egy kattogó fuvolázó, színtelen hangú duruzsolása csendült fel az üres templomban.
— Jó napot! Visser lelkész úr az? Itt van, uram?
Visser már billentette volna a kelyhet. A reszketés hullámokat keltett a megszentségtelenített borban. De ki hallott már olyan korona-hajtóról, aki beszélni is tud? Uraik szántszándékkal elnémították a szegény bestiákat, hogy csöndben szenvedjenek. A lelkész hallgatózott. Úgy hallatszott, mintha két láb döngne csak a padlón, nem pedig egy négylábú szerkezet poroszkálna.
A kelyhet markába szorítva résnyire tárta a sekrestye ajtaját, készen állva rá, hogy egy hajtásra kiigya tartalmát. Egy magányos gépszolga trappok az oltár felé, hátrabicsakló térdén ringatózó járással.
— Visser lelkész úr?
Hangja elvékonyodott a sietségtől, a legyűrhetetlen fájdalom remegő tilinkózása csengett benne. Olyan hevesen rázkódott, hogy körvonalai halványan elmosódtak. A szegény ördögöt súlyos missió terhelte, a kényszer végső stádiumában. Az efféle szenvedés látványa fájdította Visser szívét. Olyannyira, hogy tudta, akkor is enyhíteni fog a teremtmény kínjain, ha ezzel elvész az esélye, hogy megmeneküljön az erdőcsőszök elől. Talán mégis hagyja magát, hogy rátaláljanak a templomkertben. Egész éjszakáját Gecsemánéban töltötte imádság-gal és páni félelemben, most viszont emelt fővel fogadja végzetét. Jó időben villant fel benne az együttérzés szikrája, erre a kis lökésre volt csak szüksége, hogy legyőzze a mártíromsága feletti félelmét. Bizony, kifürkészhetetlen utak ezek.
Az égre emelte tekintetét.
— Köszönöm, Uram!
— Egy pillanat! — szólt ki Visser. Betette a kelyhet a polcra, becsukta a titkos fülkét, aztán bezárta és lelakatolta a ruhásszekrényt. Miután belenézett a tükörbe, és látta, hogy az árulás nem ült ki arcára, és nem telepedett rá egy porszemnyi méreg sem, lesimította palástját. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy öngyilkosságot fontolgató kém, sem úgy, mint egy hitéből kis híján kitérő pap. Legalábbis remélte.
Kilépett a sekrestyéből. Az automaton sziluettje egyre elmosódot-tabbá vált, ahogy Visser közeledett feléje; a teljesítetlen missió okozta kínszenvedés hatására a nyomorult gépezet gyorsabban remegett, mint azt az emberi szem követni tudná. Segítek ezen a szegény párán, hadd menjen a dolgára. Ha gyors vagyok, hamarabb megszabadítom a szenvedéseitől, mint saját magamat.
— Miért keres?
Egy átlagos nap durvábban szólt volna az automatonhoz, utánozva a gépszolgákkal szemben mutatott hűvös megvetést, amely a birodalom kultúrájának talapzatát képezte. A rabszolgaságból nyert gazdagság elvakította az emberi szívet, nem látták önkezükkel művelt gonosztetteik bűnös voltát. Éveken át viselte a gőg álszakállát, habár ellenkezett természetes ösztönével, hogy ne legyen irgalmas másokhoz. Ám most, hogy rálépett a mártíromság útjára, szabadjára engedhette szívjóságát. Mindent kimondhatott, amit idáig nem mert.
Rápillantott a karórájára, azon tűnődött, vajon lerendezheti-e ügyét ezzel a kattogóval, mielőtt a koronahajtók lefülelik. Ha jobban belegondol... a horológusok agyafúrt figurák, az erdőcsőszök meg még annál is ravaszabbak. Előre eltervezték volna, ezzel akarnák előcsalogatni? A templom rengett a gépezet nyomorúságának zörejeitől: kattogott, kopogott, rázkódott és zizegett. A missió bizonyára igen sürgető hatályú lehetett, vagy tűrhetetlenül sokáig feltartóztatták a teljesítését. Mindkettő cselszövésre utalt.
A kattogó meghajolt. Még gyötrelmei dacára is kifogástalanul udvarias maradt. Görcsök és rángások szaggatták beszédét, hangja föl-le gurgulázott, noha mechanikus gégéjében a nádak és húrok érthető, az emberéhez hasonló szavakat képeztek.
— Hadd fejezzem ki legőszintébb sajnálatomat a betolakodásomért, nagytiszteletű uram. Gazdám, Pieter Schoonraad képviseletében érkeztem. Azért jöttem, hogy elvigyem az ajánlólevelét, amiről beszéltünk.
— Szívből sajnálom — szabadkozott Visser (ilyet ember sose mondott volna egy gépszolgának, legalábbis nem őszintén, és főként nem a központi tartományokban) —, de itt biztos valami tévedés lesz.
— Elnézését kell kérjem, nagytiszteletű uram, de néhány nappal ezelőtt egyeztettünk. A Schoonraad családot szolgálom. Jaxnak hívnak.
Ördög és pokol! A levél. Teljesen kiment a fejéből, annyira felőrölte a kémszervezet felszámolása és a spekuláció, hogy őt mikor fogják el.
A vértanúság szenvedéssel járt. Izzadságcsöpp gyöngyözött Visser homlokán. Orrnyergére gördült, és szemébe csöppent; a sós víz csípte a szemét. Ruhája ujjával megtörölte a homlokát, az automaton azonban látta, hogy valami nincs rendjén a lelkésszel.
Fogaskerekek zörögtek a kattogóban, ahogy Jax félrebiccentette fejét. A lencsetartó gyűrűk is surrogtak szemgödre körül. Visser rögtön tudta, hogy aktiválódtak a minden gépezetbe beépített mellék-missiók, mielőtt még Jax kinyithatta volna a száját.
— Rosszul fest, nagytiszteletű uram. Nincs szüksége orvosra?
Visser elhessegette kérdését.
— Attól tartok, még nem ültem neki a levél megírásának. Meglehetősen elfoglalt voltam.
Jax nem tudta kordában tartani testét, vibrálása hangosabb, sebesebb lett. Visser esküdni mert volna rá, hogy meg is görnyedt. A bűntudat ismét belemarkolt szívébe. Ha ember volna, a vállára tette volna kezét, de a mozdulat veszéllyel járt mindaddig, amíg a gépszolga ilyen hevesen rázkódott.
— Megint csak elnézését kérem, nagytiszteletű uram, de jelenlegi missióm tiltja, hogy üres kézzel térjek vissza. A család jövő hónapban hajózik át Új-Amszterdamba. Ez pedig rengeteg előkészületet igényel.
Nos hát, ha valakit még biztatni kellett volna, hogy elfogadja a mártíromság keresztjét, akkor most itt volt az alkalom. Beletelt némi időbe, hogy megszövegezze a levelet — azalatt a koronahajtók is ideérhetnek, hogy rátörjék az ajtót, és elvigyék. Ha akaratereje megint cserbenhagyná, és ismét megkísérelné az öngyilkosságot, a gépszolga majd úgyis megakadályozza. Különösképp akkor, ha megsejdítené, hogy a lelkész ártani akar magának. Visser még azt a jelenetet is elképzelhetőnek tartotta, hogy Jax letépi a sekrestye ajtaját zsanérostul, és akár erőszak árán elsősegélyt nyújt neki — vész esetén egy kattogó felöklendeztethetett egy embert. A szolgaság kalkulusa megengedné: a Visser testét ért trauma légypiszok volna a lelkész életének meghosszabbításával járó össztársadalmi hozamhoz képest. Akárhogy csűrte-csavarta, az órásmesterek kezére jutna.
Legyen áldott a bölcsességed, Uram! Elfogadom az utat, amelyet nekem választottál.
Visser megszólalt:
— Mondd csak, kinek is írom az ajánlólevelet?
Teste zajongását túlkiabálva Jax azt felelte:
— A gazdám úgy értesült, hogy ön ismeri Új-Amszterdam általános rendfőnökét. Úgy véli, hogy a család lelki életének egyéni, kitüntetett figyelemmel kísérése megkönnyítené beilleszkedésüket az újvilági közösségbe. — Az automaton elhallgatott, majd ismét oldalt biccentette fejét. — Talán valami rosszat szóltam, nagytiszteletű uram? Zakla-tottnak tűnik.
Új-AmszterdamiVisser ellenállt a kísértésnek, hogy újból az ég felé emelje tekintetét. Uram, ez az, aminek látszik?
Csodálatos megváltás! És elgondolni is szörnyű, hogy Visser kis híján megtagadta magától gyöngeségében. A bú mélyéről valóságos örömmámorban találta magát néhány perc leforgása alatt: imigyen vigasztalja híveit az Úr. Visser lelki szemeivel látta az előtte álló utat. Életének múlandó munkája végre beteljesedhetett, spirituális vándorújával egyazon időben.
Visser elmosolyodott. Mosolyában nyoma sem volt a hamisságnak.
— Megírom a leveled. Várj meg itt!
A kattogó meghajolt.
— Ahogy óhajtja, nagytiszteletű uram! Köszönöm.
Miután belépett a sekrestyébe, és betette az ajtót maga mögött, Visser kivette a górcsövet a rejtett falfülkéből, majd rátette az íróasztalára. A rézzel átfogott, bőrborítású henger le akart gurulni, ezért az útjába tett egy ónixból készült levélnehezéket, nehogy a padlón kop-panjon a cső. Aztán asztalhoz ült, elővette golyóstollát, és a kupakkal fogát kocogtatva átolvasta legutóbbi levélváltását régi kollégájával, aki jelenleg az új-amszterdami klérust felügyelte.
Egy üres levélpapírra az alábbi sorokat írta:
1926. szeptember 15.
A főtiszteletü Langbroek általános rendfőnök úr kezébe
Drága Coenraadomi
Üdvözletem és tiszteletem Hágából. Múlt havi leveledre válaszolván üzenem, hogy beszéltem M. G. Hendriksszel, hogy küldjön ismét egy szállítmányt Új-Amszterdamba. Még a hónap vége előtt elindul felétek több száz gallon szenteletlen olíva-
olaj. Mi hír a tűzszünetről? Imádkozunk érte, hogy ezzel vége szakad a lelkipásztoraid munkáját akadályozó eseményeknek.
Most pedig hadd folytassam egy másik, kellemesebb köte/es-ségemmel.
Alázatosan a gondjaidra bíznám a tekintetes és módos Schoonraad famíliát, egy ismert és megbecsült hágai dinasztiát. Schoonraadék régóta, kitartóan és buzgón látogatták gyülekezetemet. Hálás volnék, ha személyesen üdvözölnéd őket Uj-Amszterdamban.
A Van Althuis banktársaságban féktelenül burjánzó korrupció, sikkasztásaik és az Uj-amszterdami Központi Bank ezt követő válságos állapota - melynek botrányáról bizonyára te is értesültél - komoly aggodalmat keltett a Patinás Trón uralkodójában. Pieter Schoonraad jelöltetett ki a nagy feladatra, hogy helyreállítsa az újvilági jegybank stabilitását. Emiatt Margit királynő személyes képviselője az ügyben; minden apró gesztus, amelyet az úrnak vagy családjának teszel, bizton jó fényt fog vetni Uj-Amszterdam vallási vezetésére.
Eles elméjű, rendszerető ember, és azt hiszem, a megfelelő személy a feladatra. Mindezek ellenére az ismeretien partokra vivő tengeri útjuk egyszerre lesz kaland és próbatétel a család számára. Ilyen időkben elkél a spirituális útmutatás, sziklaszilárd támasza páratlan gyógyír minden gondra. Epp ezért, bár közösségünk fájó szívvel engedi útjára a családot, lelki békémnek jót tenne, ha tudnám, hogy szárnyaid alá veszed őket.
Kérlek, tudasd velem, ha megérkezik az olaj.
Maradok hű barátod és kollégád, Luuk Visser lelkipásztor
Összehajtogatta a levelet, lepecsételte a borítékot, majd megcímezte: Főtiszteletű Coenraad Langbroek, Uj-Amszterdam miniszter generálisa részére. Amikor befejezte, újabb léptek zaja hallatszott a templomban. Ezek halkabbak és könnyedebbek voltak, mint Jax dön-gő járása. Emberi. Horológusok? Elfanyalodott, amikor meghallotta egy elkényeztetett kisgyerek nyafogását. Nem, az új látogató nem egy órás vagy az egyik gépkatonája, hanem egy sokkal rosszabb teremtés: Nicolet, a legifjabb Schoonraad. A levelet és a mikroszkópot magához véve felkészítette lelkét a találkozásra, aztán kilépett a sekrestyéből. A templomban gépzsír és forró fém szaga keveredett. A Schoonraad-vagyon örököse cinóbervörös ruhát viselt, szőke fürtjeiben pedig hozzáillő szalagot. Csípőre tett kézzel meredt a gépemberre.
Nevelőnője, akinek a nevét Visser kis gondolkodással elméjébe idézte, Kathryn valakicsoda, a padsorok közt állt. Arckifejezése egyformán tükrözhetett feldúltságot vagy beletörődést. Nem ismerte annyira az asszonyt, hogy eldönthesse. Pukedlijére a lelkész fejbólin-tással válaszolt. Valószínűleg a binnenhofi kivégzésekről jönnek.
— Jax — szólt a kislány vegyél a nyakadba!
— Igenis, kisasszony! Tüstént megteszem, amint teljesítettem édesapja kérését.
A lányka olyan határozottan csóválta a fejét, hogy lobogtak tőle a fürtjei.
— Nem, Jalikszegethisztrovántusz, követelem, hogy azonnal vegyél a nyakadba, és úgy cipelj! — Vörös bőrcipőjével dobbantott egyet a kemény márványpadlón. Ahogy más gyermekek szemében is, Nicolet számára a dobbantás volt a legnagyobb felkiáltójel. Jax oly sebesen termett mellette, mintha egy arra járó bálnavadász szigonya tépné. A fogaskerekek elkínzott nyikorgása és egy túlterhelt rugó bongása akkora zajt csapott, hogy beleremegtek az ablakok.
Visser felsóhajtott. Még egy ilyen kiállhatatlan gézengúzt! Legalább a vértanúság elvállalása megeresztette nyelvét, hogy ki merje mondani mindazt, ami eddig torkán akadt. Talán szabad emberként véghezvitt tettével némi jó modort csepegtethet a leányzóba.
— Jó napot, Schoonraad kisasszony — mondta Visser. — Valami gondod támadt?
— Jax elromlott! — panaszolta Nicolet. — Nem engedelmeskedik nekem.
Ó, te jóságos ég! Hát Nicoletnek fogalma sincs a metamissiók hierarchikus rendjéről? Vagy csak kegyetlenkedik?
Segíteni akartam ezen a szegény, szenvedő teremtményen. Erre most az emberek és a kattogok viszonyára okítom ezt az elkényeztetett, gazdag kislányt, aki születésétől fogva automatonok közt él.
Leült a legközelebbi padsorba. Letette maga mellé a górcsövet, majd merengő ábrázatot öltött. Az eszköz hátragurult a padon, míg ő homlokát ráncolta és állát vakargatta.
— Lelkecském — mondta Visser. — Azt hiszed, ez a gép... — szólalt meg, aztán kijavította magát. Éveken át élt a birodalomban, és az asz-szimilációval ő is eltanulta ezt a megvető szóhasználatot. Egy apró nyelvi trükk, amely magába sűrítette a kattogókról alkotott össznépi véleményt és kultúrpolitikát: fosszuk meg személyiségüktől, méltóságuktól, minden értéküktől, ami kiemelhetné őket szolgasorukból. De Visser mostantól fogva fittyet hányt az asszimilációra. — ...hogy ő azért romlott el, mert nem engedelmeskedik a parancsaidnak? Ez a bajod vele?
Kathryn fancsali képet vágott, de a személyes névmás használata semmit sem jelentett Nicoletnek.
— Igen!
A Schoonraadok egymással ütköző utasításai — melyet Nicolet kegyetlenül nyomatékosított a kattogó valódi nevének tapintatlan említésével — igazából nem okoztak feloldhatatlan paradoxont a gépben, hála a metamissiók minden gépszolgába beleplántált hierarchiájának. Csakhogy a kislány parancsa súlyosbított Jax amúgy is gigantikus terhén, amellyel küzdött. Jax hivatalosan a korona tulajdonát képezte, így a királynő vagy közvetlen képviselőjének óhaja előnyt élvezett mindenki máséval szemben. Ezt követően jött az aktuális bérbevevője, feltehetőleg Pieter Schoonraad, aki a kilencvenkilenc éves szerződés jelenlegi kedvezményezettje. Utána Jax leélt éveik számának csökkenő sorrendjében szolgálta a család többi tagját. Végül, mint minden kattogó, arra kényszerült, hogy az embereket és az emberiséget szolgálja. Visser remélte, ebből tőkét kovácsolhat magának.
Ehhez viszont elejét kell vennie, hogy a kis görcs játékszere darabokra hulljon a templom kellős közepén. Olyan hevesen rázkódott, hogy körvonala áttetszővé vált. A kisasszony iránti kötelezettség tüze ott égett a szerencsétlen flótás szemében. De amíg Visser át nem adja a levelet a szolgáló kezébe, az idős Schoonraad utasítása miatt Jax fizikailag nem távozhatott. A kakofónia oly fülsértőnek tetszett, akárha egy taliga ócskavasat löktek volna le a királynő nyári palotájának nagylépcsőjén. A gépember lába mélyedést vájt a márványpadlóba. A nevelőnő elfintorodott a zaj hallatán. Ám amikor Visser a szemébe nézett, csak lemondóan félrenézett és vállat vont, mintha csak azt mondaná: Mit tehetnénk? Az ostobaság a fiatalok privilégiuma. A szívtelenség nem csak a gazdagokra korlátozódott.
Visser a levéllel a kezében odarohant a szolgálóhoz. A levél vonzotta az automata tekintetét: ez az egyetlen tárgy, amellyel feloldhatná soká késleltetett missiójának szenvedését. Bár zabolátlanul rezgett, Jax a gépszolgák sohasem változó, semleges arcát mutatta. Moccanthatatlan pofalemeze tömegtermék, a Hámor alkímiai ötvözeteiből öntött, lapra nyomott egyenarc. A kezdetekben Huygens vagy az utódai rájöttek, hogy a kattogógyártás tökéletesítésekor engedményeket kell tenni az emberi lélek gyarlóságainak. Így történt, hogy a gépszolgák sorozatgyártott arcát gondos és szándékos tervezőmunka eredményeképp bármiféle érzelemkifejezésre alkalmatlannak alkották, nehogy önálló gondolatokat tulajdonítsanak a fémkoponyának. Ezzel is csak személytelenebbé, embertelenebbé tették őket. De a gyártás korai szakaszában, amikor minden automatonnak egyedi arcmaszkot festettek, hogy csontvázszerű sisakrostély mögé rejtsék a bonyolult óraművet, a festőművészek saját rajzolatokkal hozakodtak elő. Virágzó piacuk volt az antik kattogómaszkoknak, különösen Delftben. Egy Verelst-tétel jó pár guldenért cserélt gazdát.
Visser nem egyet, nem kettőt látott néhány évvel ezelőtt a delfti múzeumban.
Sokszor morfondírozott el azon, akárcsak most, hogy mi mehet végbe a szenvtelen álarc mögött. Hogyan viseltetett Nicolet iránt béklyóba zárt szívének legbelsőbb zugaiban? Közömbösen? Utálta? Imádta? Vissernek nem kellett a gép arcjátéka ahhoz, hogy tudja, a szegény pára elviselhetetlen kínokat él át. Odatolta a gyötrődő automatonnak a levelet.
Abban a pillanatban, hogy kézhez kapta a küldeményt, a Jax testét rázó zörgés és kerregés megszűnt. A súlyos terhet cipelő automaton zenebonája csettintésre visszazökkent egy gépszolga hagyományos ketyegésébe. Jax rángatózó lába nem vájt mélyebb lyukat a márványba. Bár a forró vas bűze nem oszlott el, a templom mégsem zengett többé.
— Egy kívánalmaknak megfelelő ajánlólevél.
A kattogó újból meghajolt.
— A gazdám köszöni.
Jax megfordult, hogy vállára vegye Nicoletet. De miel őtt megtehette volna, Visser közbevágott:
— Schoonraad kisasszony? Ha óhajtod, mesélnék egyet s mást az elromlott gépszolgádról.
— Tönkrement! Nem vett fel, amikor kértem.
— Ez egy rettentő nagy probléma. Igen soká tart, mire egy meghibásodott kattogót megjavítanak, ugye tudod? Vissza kell vinnünk a Céh tanácsházához, ahol a horológusok szétszedik, és megnézik, mi a baja. Ti addigra már messze földön jártok, mire Jaxot megjavítják. Édesapádnak új kattogót kell bérelnie, hogy pótolja Jaxot. Úgy hallottam, ez egy kissé tovább tart az Újvilágban. Te jó ég, lehet, hogy hónapokig is eltart, mire megérkezik a pótautomata!
— De én nem egy pótautomatát akarok, hanem Jaxot.
— Hát, akkor mit szólsz ahhoz, hogy közösen járunk a probléma végére? Ha pontosan meg tudjuk mondani az órásmestereknek, hogy
mi a baja Jaxnak, akkor gyorsabban meggyógyíthatják.
Visser lopott oldalpillantást vetett Kathrynre. A nő az ajkát harap-dálta, rosszallóan nézte a lelkészt. Szemlátomást zaklatottnak tűnt, zavartnak, mintha felkavarták volna Visser szavai. Nicolet mit sem sejtve hallgatta, csak az bántotta, hogy nem kapta meg akkor és azt, amit akart.
— Biztos elromlott, mert nem engedelmeskedik nekem. — A mondat végét tagoltan ejtette, megforgatta a szavakat a szájában, mintha vattacukorból fonták volna. A szeme szélesre tágult. — Tudod, mit művelnek azokkal a kattogókkal, akik nem engedelmeskednek? Én láttam. Beolvasztják őket!
— Igen, tudom. Most pedig hadd kérdezzek tőled valamit. Miért van most velünk Jax?
Nicolet úgy csinált, mint akinek húzza a haját az egyik ezüstcsatja. Míg a nevelőnő odakuporodott mellé, hogy megigazítsa a frizuráját, Nicolet azt motyogta:
— Az apukám küldte.
— Vagyis az apukádnak engedelmeskedik.
A kislány vállat vont.
— Hááát, igen. Aú, ne húzd a hajamat!
— És szerinted mi történik akkor, ha az apukád parancsát nem teljesíti, de te megkéred, hogy vegyen a nyakába? Mi van, ha épp erre várt? — mutatott Visser a levélre Jax kezében.
A lányka félrenézett. Halkan beismerte:
— Akkor nem mehetne el.
— Te mégis adtál Jaxnak egy másik missiót. Egy olyat, amit nem teljesíthetett. Te azonban erősködtél, sürgetted. Ő pedig megzavarodott.
Kathryn megköszörülte a torkát.
— Az a gép megzavarodott. Ugye így akarta mondani, lelkész úr? — A hűséges nevelőnő gondosan óvja a reá bízott kisgyermeket a veszélyes ideáktól.
De Visser döntött, a vértanúk padjára vonul, akár eretnekségek hangoztatásával is.
— Szerintem a példázat akkor éri el célját, ha az egyszerűség kedvéért Jaxra emberként gondolunk.
Ettől még Nicolet is felhúzta az orrát.
— A ketyegők nem emberek. Csak butuska gépek. Ezt mindenki tudja.
— De képzeljük el, hogy mit érezne Jax, ha ember volna.
Kathryn Nicolet vállára tette a kezét.
— Biztos vagyok benne, hogy sok még a dolga, Visser tiszteletes úr. Ideje távoznunk.
— Bakfitty! — ellenkezett a férfi. — A keresztény értékek ápolása földi hivatásom szerves része. Csakúgy, mint a gyülekezetem minden gyermekének erkölcsös nevelése.
A nevelőnő láthatóan elítélte őt, de nem rángatta el a kislányt a Nieuwe Kerkből.
Visser megvakarta az állát. Át kellett adnia a górcsövet, mielőtt megjönnek a koronahajtók. De megnyugodott hitében, hogy az Úr elegyengeti az eszköz útját. Rászánhatja ezt a kis időt, hogy némi keresztényi együttérzésre tanítsa a kislányt. A kicsikkel kell kezdeni.
— Schoonraad kisasszony, hogy érzed magad, amikor anyukád haragszik rád?
A kislány érthetetlenül motyogott valamit. Kathryn rászólt:
— Egy úrinő kinyitja a száját, amikor beszél.
— Nem tetszik nekem. Szomorú vagyok.
— És amikor az apukád és az anyukád is haragszik rád?
— Akkor még rosszabb.
— Szoktál sírni?
— Dehogy.
Kathryn csettintett egyet a nyelvével.
— Egy úrinőnek nem illik hazudnia.
Nicolet elpirult.
— Néha.
— Úgy képzelem, Jax is így érezhette magát, amikor rábocsátottad a második missiót. Olyan volt neki, mintha te is meg apukád is meg akarná büntetni.
— Ó! — szökött ki a kislányból.
Hát, legalább megpróbálta.
— Nos, tudom, hogy nagyon szeretnél rajta lovagolni, de megengednéd, hogy még pár percet beszéljek Jaxszal?
Nicolet az ujja köré csavarta szőke fürtjeit. Unalmában és felsőbbrendűségének tudatában, mintha csak a királynőt utánozná, odaszólt:
— Jalikszegethisztrovántusz, elbocsátalak.
Most jön a neheze. Az is épp elég kockázatos, hogy Schoonraadék kattogóját rávegye egy felségárulással felérő tettre, de muszáj volt mindezt Nicolet és nevelőnője előtt lebonyolítania. És kiváltképp ártatlannak kellett hangoznia. A kieszelt történetre a gyanú árnyékának sem szabad vetülnie, különben amikor elkapják a koronahajtók, furcsa kérése szemet fog szúrni nekik, aztán ügynököket küldenek Jax nyakára. Talán jobban járt volna, ha nem viselkedik olyan pökhendien a nevelőnővel.
Visser meglengette a mikroszkópot, aztán elrántotta a kislány mohón kapálózó marka elől. Micsoda rút tragédia volna, ha elhalasztaná ezt az alkalmat. Akkor is, ha ezzel egy újabb missiót helyez a szegény párára, ráadásul egy hosszú távú parancsot.
Kathryn, a nevelőnő felháborodottan kiáltotta:
— Nicolet!
A kislány észhez tért, karjai ernyedten hulltak alá, mint két döglött madár.
— Bocsánat. Az mi? — Még Kathryn is érdeklődőn figyelt. — Úgy néz ki, mint egy távcső.
A bőrborítású henger egykor sötétebb, mahagónibarna színű lehetett, csakhogy az idők során kifakult és helyenként megrepedt. A műszer kétarasznyi hosszú volt, átmérője nem nagyobb, mint két hüvelyk.
Két végén koszos rézgyűrűbe foglalt, opálos lencse kapott helyet. Egy harmadik rézgyűrű fogta össze a cső közepét. Réges-régen úgy tervezték, hogy az eszköz két végét külön-külön is el lehessen forgatni, ezáltal állítva a lencsék élességén. A középső gyűrűt azonban már nem lehetett mozgatni. A szerkezet enyhén ammóniaszagú volt.
— Remek tipp, majdnem eltaláltad. Ez egy górcső. Még Leidenben szereztem be annak idején, egy kuriózum. Nagyon régi.
A pénzes családból származó, tudálékos, tejfelesszájú kisgyerekek hangján kijelentette:
— Van Leeuwenhoek találta fel a górcsövet. Ezt mindenki tudja.
Mint minden gyereknek, az ő neveltetésében is nagy hangsúlyt
kapott a birodalom történelmi gyökereinek sulykolása. A kattogók jelentették leleményességük csúcsát, de a késő XVII. századi Hollandia tengernyi tudományos és művészi újításnak volt bölcsője. És ahogy az már lenni szokott, a gyerekeknek jócskán leegyszerűsítve tanították a történelmet, felhígítva, és sokszor a tényekkel ellentétesen.
— Igaz, csakhogy Van Leeuwenhoek górcsövei sokkalta kezdetlegesebbek voltak ehhez képest. Ez egy összetett mikroszkóp. — Visser a cső két végére mutatott. — Az azt jelenti, hogy több lencse van benne.
— Mutasd meg! — mondta a kislány. Visser az ajkába harapott. Nem tilthatja meg neki, hogy hozzányúljon, akkor semmiképp, ha fenn akarja tartani az amatőr természetbúvár közömbösségének látszatát.
A nevelőnő rászólt:
— Nicolet...!
— Ugyan, hagyja csak! Hát már hogyne nézhetné meg. — Visser odaadta a műszert Nicoletnek, bár tudta, hogy Új-Franciaország sorsa szó szerint e makacs kislány kezében van.
Nicolet körbenézett, mit lehetne jól megvizsgálni. Tekintete megakadt Jax márványpadlóba rótt vájatain. Letérdelt, majd egyik szemét befogta, és a másikhoz emelte a górcsövet. Visser kilépett mögüle, hogy ne árnyékoljon neki. A lányka bólintgatva próbálta közelebbről és távolabbról szemügyre venni a mélyedéseket. Bosszankodva megfordította a mikroszkópot — Visser hátán végigfutott a hideg —, és a másik végéről is belenézett. Legörbült a szája. Egy kicsit még kísérletezett vele, de aztán felhagyott a padló tanulmányozásával, és körbenézett a templomban.
— Nem látok semmit! — sopánkodott. — Tönkrement. — Aztán egy lemondó karlendítéssel visszaadta, majdhogynem odadobta Vissernek. A lelkész füle mögött izzadságcsepp gördült le.
— Igen, attól tartok, nem igazán viselték gondját. Mint mondottam, nagyon régi. Talán a legősibb kattogóknál is régibb.
Kathryn pislogott. Még Nicolet is meghökkent.
— De nem olyan tartós jószág, mint egy kattogó. Szóval jól mondtad — folytatta Visser —, már nem valami hasznos. A benne levő lencse silányabb minőségű, mint amivel manapság dolgozunk, és lehetetlen kideríteni, mióta hever parlagon. Bizonyára régóta, mivel nem ápolták bőrolajjal. Azok a napok már a múlt ködébe vesznek, amikor csodaként ünnepelték. De... — Visser meglóbálta Nicolet orra alatt a hengert — ...múzeumi darabként lenyűgöző, nem gondolod?
A Schoonraad sarj vállat vont.
— Régi.
Visser mindhármuknak magyarázott: a kislánynak, a nevelőnőjének és a gépemberüknek. Ugyanakkor a szokásos ketyegést — a birodalom állandó háttérzaját — leszámítva Jax hallgatag maradt, amikor Visser az előadását tartotta, mint aki nem is figyelt fel a mikroszkópra. Vajon megérzett valamit a kattogó? Az alkímiai mechanizmusai érzékenyebbé teszik a kattogótechnika titkos alkatrészeire? Ha így van, akkor egy másik metamissió rákényszerítené, hogy elfogja és feladja Vissert. Előbb-utóbb úgyis elkapják, de az Úr addig nem engedi, amíg nem teljesítette kötelességét a Szentszék felé. Innen nincs visszaút, csak előre.
A lelkész folytatta:
— Bizony ám! Van egy ismerősöm, aki egy kicsinyke múzeumot vezet, vagyis vezetett Új-Amszterdamban. Ambiciózus terve van, és hogy őszinte legyek, túl nagy fába vágta a fejszéjét. Ennek ellenére nemes vállalkozás az övé. Az Újvilágban ki akarja állítani a birodalom korai történelmének tárgyait. — Oszladozott a felhőzet; a főhajót bevilágító ablakokon fény szűrődött át, és megcsillant egy Visser stólájába ragadt, apró kristályon. A lelkész lesöpörte a mérget, mintha csak szösz volna, majd tovább szőtte beszédét: — Sajnos a háború alatt be kellett zárnia múzeumát, és el kellett árvereznie a kollekcióját. Most, hogy véget ért a háború, újra nekivág, és ki akar nyitni. Szerintem ez egy kiváló darab lehetne a gyűjteményébe. Te is meg fogod látni, hogy az Atlanti-óceán túlpartján élő honfitársaink nem bővelkednek úgy a birodalom csodáiban, mint mi.
— Nekünk lesz az egyik legnagyobb házunk Új-Amszterdamban. Anyukám mondta.
Visser uralkodott a hangján:
— Biztos úgy lesz. Sajnálom, hogy nem látogathatlak meg, de félek, a hosszú hajóutak már nem tesznek jót az én koromban. Nem kérhetném hát meg a masinádat, hogy tegyen meg nekem egy szívességet?
Kathryn a száját csücsörítette a hallottakra. A kérés nem ildomos a legszigorúbb illemtankönyvek szerint. Egy ilyen kérést Jax tulajdonosának, a bérbevevőnek kellett volna feltenni. De ez csak amolyan formaság; Jax úgyis tisztázza majd a gazdájával. Nicolet pompásan utánozta a királynőt, megalázóan hessentett egyet kecses kezével.
Visser Jax felé fordult.
— Az ismerősömet Frederik Ahlersnek hívják. — Nem ez volt az igazi, keresztségben kapott neve (azt nem ismerte, és gyanította, hogy a talleyrandsem), de ezen a néven intézte az ondergrondse grachten, a földalatti csatorna ügyleteit. — Az új-amszterdami Bleecker utcában van a péksége. — Visser felemelte a górcsövet, majd rámutatott. — Szeretném, ha ezt elvinnéd neki. Add át, hogy Luuk Visser lelkész úr üdvözletét küldi a hágai Nieuwe Kerkből. Megértetted?
— Igen — felelte Jax.
— Kérlek, ismételd meg az utasításodat!
— Miután megérkezem Új-Amszterdamba, el kell vinnem a mikroszkópot Frederik Ahlers úrnak, akinek a péksége a Bleecker utcában van. Üzenjem meg, hogy magától, Visser tiszteletes úrtól van. Jól mondom, nagytiszteletű uram?
— Igen — válaszolta Visser. Jax gépujjpercei cserregtek, amikor a tenyerét nyitotta a látcsőért. — Légy nagyon óvatos ezzel a szerszámmal! Egyedi és pótolhatatlan antik darab.
— Igenis, nagytiszteletű uram, vigyázni fogok rá. — A kattogó olyan puhán fogta meg a bőrborítású hengert, mintha húsvétkor egy tojásban levő kiscsibét emelt volna fel. A megkönnyebbültség és aggodalom hidege futkározott Visser lapockájának megvakarhatatlan tájékán, amikor a teleszkópot és titkos tartalmát kiengedte kezéből.
A lelkész ismét Nicolet Schoonraadhoz fordult:
— Köszönöm neked és a családodnak a kedvességedet, kisasszonyom.
Nicolet azt mondta:
— Vigyél haza, Jax!
— Ahogy óhajtja, kisasszony.
A kattogó berogyasztotta bokáját, térdét és derekát, hogy a kislány felmászhasson a vállára. Nicolet fölkecmergett, Jax arcába kapaszkodott, és vörös bőrcipellőjét beakasztotta a vaskalitka mélyedéseibe, amely a törzsében működő szerkezetet védte. Amikor a kislány biztosan ült a vállán, Jax felállt. Visser kíváncsi volt, milyen lehet egy kattogó vállán ülni, és hogy a hátrafelé hajló térdei mennyire teszik zötykö-lődővé a gépek járását. A kattogó hátat fordított, indulni készülvén.
De a nevelőnő felsandított a Jax vállán billegő lányra.
— Nicolet, köszönd meg szépen Visser tiszteletesnek, hogy ránk szánta az idejét. Egy hölgy mindig legyen udvarias.
— Köszönöm, tiszteletes úr!
Visser elbúcsúzott.
— Szívesen, Schoonraad kisasszony! — Kathryn felé biccentett. — A viszontlátásra!
A nevelőnő pukedlizett, de hanyag mozdulattal (vagy a tekintetéből ítélve: őszintétlenül), aztán elsietett.
A gazdag kislány kattogóháton kilovagolt a hágai ősz egyik szép délutánjának pocsolyáktól és napfénytől pettyes utcáira. Visser megvárta, míg Kathryn bezárta maguk után a templomajtót, és a jó ideje gyűlendő feszültségre nagyot sóhajtott. Térde elgyöngült, mint a forró viasz. Rátámaszkodott az egyik padra. Hajtincséről izzadságcsepp csöppent a fülcimpájára. Fázott. Szíve nem tudott dönteni, hogy pillanatnyi megkönnyebbülésében lassítson dobogásán, vagy addig kalapáljon, amíg el nem fogják.
Mindent megtett az ügy érdekében; ha rendkívüli szerencséjük lesz, a csomag eljuthat Ahlershez, és onnan a talleyrand-hoz. Most már jöhetnek a foglárjai.
Visszatért a sekrestyébe. Egy nemrég megdöglött egeret talált a szekrényben. Hite megingásának egyetlen áldozata az oldalára dőlve feküdt a szétgurult méregkristályok közt.
Visser azt latolgatta, lesz-e még ideje eltemetni a pórul járt állatkát, mielőtt megérkeznek a koronahajtók.
Azt a húgyos Jézus Krisztusát!
Berenice Charlotte de Mornay-Périgord, Laval vikomtessze összegyűrte az imént átfutott levelet. Az utazásban pecsétessé vált papiros ropogott. Az üzenet a Holland Antillákról származó cukorszállítmánnyal érkezett, az egyik papírzacskó viaszos belső falára írták. Ám a Montpellier-ből induló flottát zivatarok sanyargatták, és mire a karaván Napnyugat-Marseille falai alá ért, az áru java elázott. Az Európából érkező rossz híreket édesebbé tevő cukormáz sem mosta ki a keserűséget Berenice szájából.
Sutba hajította a papírgalacsint. Eltalált vele egy kristályvázát (egy valódi antik darabot, amit még szépapjának szépapja alkotott Párizsban a száműzetés előtt), ahonnan visszapattant egy gyertya felé. Férje macskaügyességgel felugrott a sezlonról, és félreütötte, nehogy a nyílt lángban landoljon. A földre hullott, ő pedig megigazította a vázát.
— Ahogy hallom, jó hír.
— Hogyne, kurvára örömteli.
Lionne márkija és a királyi kamarában ülő talpnyalói vígan habzsolnák a hírt. Már látta lelki szemeivel, amikor elújságolja a királynak: Lionne zsírosra hízott tokái úgy omlanának egymásra, akár a kövérség lavinája, ajkai morcosan legörbülnének, verejtéktől megsárgult se-lyemzsabója a torkát birizgálná, miközben a király fülébe sustorogja mérgező szavait. Ettől féltem idáig, felség. Kicsúszott kezéből a gyeplő. Épp itt volna már az ideje, hogy új talleyrand-t válasszunk... A hír felbolygatná a kamara ülésének rendjét, és ezzel kétszerte olyan nehézzé válna, hogy meggyőzze a királyt tervéről.
— Basztikuli! — sóhajtotta.
Louis hunyorogva nézte képmását az almárium melletti foncsoro-zott tükör koszfoltjai mögött. Parókáját megigazítva azt mondta:
— Talán elsiettem a dolgot. Ha megint kedved támadna hozzá, felőlem leégetheted a palotát.
— Mekkora pojáca vagy!
— Te meg céda!
Berenice lenyalta ragadós ujjáról a cukrot, és a férfi fenekében gyönyörködött, amikor az lehajolt, hogy felvegye a papírgolyóbist a földről. Gyertyafény táncolt kifényesített cipőcsatján és kabátja sima szaténján. Egyik térdén kibomlott a szalag, de bricsesznadrágja így is formásnak mutatta lábszárát. Mentazöld nadrágot viselt lila szalagokkal; az asszony estélyi ruhája tündöklő rézszínű volt, mely mögött citromsárga hasítékok villantak ki. Ha egymás mellett álltak volna a királyi udvarban, látványuk bizonyára elvakította volna a kíváncsi szemeket, ha nem vigyáznak. Ez volt az ára a franciák nemzeti büszkeségének, a szakértő kémikusok által kikevert vegyi festékeknek.
Úgy tűnt, alig maradt mire büszkének lenniük. Két évszázada ostromállapotban éltek, félelemtől reszkettek feltartóztathatatlan ellenségükkel szemben, s ez idő alatt magukba fordultak, múltba révedő néppé váltak. Berenice repesve várta a napot, amikor földijei kirontanak erődítményük falai mögül, és újból a jövőbe tekintenek. No, meg amikor végre levetkőzik ezt az ósdi, ükapáik meghonosította divatot.
Lu is ujjhegyei felkavarták a padlón megülő port. Por? Rozsda? Ilyen nyomorúságos körülményekkel kellett megbékélniük azoknak, akiknek szolgái gyarló emberek voltak. Berenice tudta ugyan, hogy éjszaka több órát is aludniuk kellett, de akkor is le fog ülni Mauddal megbeszélni a dolgot. Ez már túlmegy minden határon. Bezzeg annak a kurva Margit királynőnek sosem kellett foltos tükrökben illegetnie magát a poros parkettán. Berenice az összes északnyugati hódprémre
lefogadta volna.
Louis bedobta a kandallóba a galacsint, levett egy gyertyát a kandallópárkányról, és meggyújtotta a titkos üzenetet. Nem kérdezte, hogy megjegyezte-e a tartalmát. Bizton tudta.
Élénksárga lángnyelvek nyaldosták a papirost. A ráragadt cukor lángra kapott, és pár másodpercig a kandallóban pattogó tűz túlragyogta a fél tucat, szintetikus bálnazsírból öntött gyertyát, amivel bevilágították a szobát. A tintába vegyült fémes nyomelemek indigókékre és jádezöldre festették a lángcsíkokat. A baljós szavak elhamvadtak, de a rossz hír megülte a levegőt.
Ez kész katasztrófa! Egyetlen nap leforgása alatt kivégezték a hágai szervezet nyolcvan százalékát? Mekkora baszodalom! Ki maradt életben? Ha hitt volna egy felsőbb erő létezésében, Berenice azért imádkozott volna, hogy Zöldcserje túlélje a tisztogatást. Talán fel lehetne állni ez után a fiaskó után, ha van még emberük a Céhben. Zöldcserje, akárki is legyen ő, felért három másikkal.
Meg kell erősítenie a beszámolót külső forrásokból, de ha igazak a hírek, akkor ez már rutinmunka. A keleti part minden kikötőjében szárnyra kelt a pletyka, ahogy átkelt az óceánon a kivégzések híre. A ganészagú istállófiúktól a parfőmös udvaroncokig mindenki tudatlan locsogásába foglalja a félig-meddig mitikus talleyrand alakját és ezt a legendás elkúrást.
Berenice a homlokát fogta:
— Ó, hogy dugnák seggbe a Szent Kereszt szögével!
Louis odament hozzá, sarka kopogott a lakkozott parkettán. Berenice vállára tette a kezét:
— Kókadt virágszálam, tudom, hogy különösen víg a kedved, amikor költészet fakad ajkadon. Mit tehetek érted?
A nő sóhajtott. Louis lejjebb tolta a gyöngysor kapcsát, és megcsókolta Berenice tarkóját. A férfi ajkának érintésére kirázta a hideg. Berenice felsóhajtott.
— Ezt még folytathatnád — közölte. Louis engedelmeskedett.
Berenice rebegve hunyta be szemét, szinte már magától, mint a szélfutta búzakalászon megpihenő pillangók. Sóhajai szaporábban, megkönnyebbülten követték egymást, mikor Louis kiszabadította korszázsának mesterséges gyöngykapcsai közül. A férfi ajka csókokkal borította Berenice nyakát, egyre lejjebb haladván gerincén a lapockák közé. Az asszony hátraszegte fejét, hosszú szempillái mögül hunyorogva ránézett a Hokuszai-fametszet mellett álló, magas gyertyára. Tágra nyílt szeme, és miután újból megszámolta a gyertyára rajzolt rovátkákat, felült.
— Az ördög vigyen el téged is, meg az ajkaidat is! — mondta Berenice. — El fogok késni, ha így folytatjuk. Gyömöszölj vissza, te per-nahajder!
Louis nem vitatkozott. Berenice kiélvezte az utolsó nagy levegőt, mielőtt a korszázs ráfeszült bordáira. Megnézte magát a tükörben. Maud segítségével sikerült olyan magasra tornyoznia a haját, hogy megfeleljen az udvarhölgyek körében hódító, idióta és blőd divatnak. Ehhez temérdek csipesz, hajtű és gyöngy szükségeltetett, kész csoda, hogy a nyakát nem szegte e nagy súly miatt. Az egyik tincset kihúzta a hajkölteményből, ujjai köré csavarta, majd hagyta, hogy kacéran lengedezzen füle előtt. Épp csak jelezte a virgoncságot, egy sietős és energikus kufircolás utóját. Aztán megtapogatta, jó helyen van-e az anyajegye, és megigazította a dekoltázsát. Eközben Louis kicicomázta magát, rúzzsal kihúzta a száját, hogy pótolja, amit a nő nyakára kent.
— Mihez kezdesz magaddal, amíg benn sorvadok a kamarában? — kérdezte Berenice.
— Ó, biztos találok magamnak valami elfoglaltságot. Megkamatyo-lok addig egy-két hercegnőt.
— Nem ártana — akasztotta be a fülbevalót Berenice. — Montmorency hercegnéje hónapok óta hágja a lábad. Könyörülj meg azon a szegény némberen!
Louis olyan képet vágott, mint aki citromba harapott.
— Te jó ég, ezt még tréfából se mondd! Ha jól megnéznéd magadnak, neked sem lenne rá gusztusod.
— Nem viccelek, komolyan mondom. Jól jönne egy-két szívesség mostanában, úgyhogy hagyd, hadd csábítson el az az elhízott tehén. Hunyd le a szemed, és gondolj a régi Franciaországra, ha attól jobb.
— Inkább rád gondolok.
— Louis, szerelmem — gyengéden megsimította arcát, ügyelve rá, nehogy elkenje a férfi orcáján a púdert —, ez politikai kérdés. Ezt te is ugyanolyan jól tudod, mint én.
Louis a fejét csóválta.
— Amikor elvettelek feleségül, esküt tettem. Szeretném megtartani az adott szavam.
Berenice a száját harapdálta. Hány affér volt már a rovásán az alatt a tizennyolc hónap alatt, amióta gyűrűt erőltetett Louis ujjára? A férfi sosem panaszkodott, de... Neki is feltűnhetett a Berenice arcára kiülő fájdalom. Louis megcirógatta a nő arcát.
— Az más, drágám. Az a korona iránti kötelességed.
— Nos, igen, a házassággal is járnak bizonyos kötelezettségek. — Louis kivett egy kis fiolát az almáriumból, lecsavarta a kupakját, és borsos aromájú kölnivizet locsolt a füle mögé. Berenice a szintetikus ámbrát tartalmazó üvegcsére mutatott. — Ugye tudod, hogy gyakorlatilag a királyság vegyészeti anyagainak a fele Montmorency északi olajkitermelő vállalatától származik? Ők a leghűbb szövetségeseink az udvarban. De ha mindig kosarat adsz annak a hárpiának, hisztériázni kezd, és a férjurát is az őrületbe kergeti vele.
— Ő mindig hisztériás.
— Louis!
— Jól van — sóhajtott a férfi. — De csak a te kedvedért.
Berenice megcsókolta.
— Köszönöm. Csak vigyázz, nehogy belezúgj abba a rühes ribancba, különben levágom a pöcsöd.
— Te aztán igazán mimózalelkű vagy. Ugye tudod?
— Naná. A Szent Lőrinc-folyó széltében-hosszában rólam énekelnek.
— Ó, hogyne. Azt hiszem, hallottam is, ahogy az őrök danolásztak. — Lakosztályuk zengett Louis lágy tenorjától, ahogy rákezdett: — „Belezúgtam egy eszkimó lányba, / ki csillagszemű, s nincsen hiánya / de az igluja szűk, akárcsak p..."
Berenice belecsípett a férfi hátsójába, aki erre felnyüszített.
— Nem kellene annyit kockáznod azokkal a félnótásokkal. Vikomt vagy már, inkább más nemesekkel idd le magad a sárga földig! — Berenice még egyszer megperdült a tükör előtt. Krinolinja meglibbent a korszázsba akasztott, pihekönnyű műanyag abroncson.
— Szívesebben hazardírozok az őrökkel. Ők legalább törekszenek rá, hogy eltitkolják, ha csalnak.
— Milyen nemes törekvés! — mondta Berenice, azzal a karját nyújtotta Louis-nak. — Most pedig kísérj el az udvarba, te korhely, fattyú paraszt! Aztán este, miután visszajöttem, segíthetsz elfeledtetni ezt a borzasztó délutáni ülést.
Louis belekarolt.
— Akkor megmondom Montmorency hercegnének, hogy szorít az idő.
A száműzött király levendulás-mézes süteménnyel a szájában háborgott.
— Hányatöltek meg közülük?
Berenice legszívesebben sóhajtott volna.
— Négy ügynökünket, felség. — A feldúlt tanácstagok motyogását túlharsogva hozzátette: — És, ha lehet hinni a szóbeszédnek, egy renegát kattogót is kivégeztek.
A király porcukrot prüszkölt a borába.
— Mon Dieu! Hogy fogták el? És hol?
Berenice a fejét ingatta.
— Felség, még várom a részletes jelentéseket.
— Micsoda csapás! — mondta a király.
Reynaud Galois, Beauharnois grófja és a királyi kincstárnok megemelte poharát.
— Egyetértek felségeddel. A megsemmisített kattogó sorsa felettébb tragikus, elvesztegettünk egy remek lehetőséget.
Ugyan már, dugd fel magadnak!, gondolta Berenice. A gróf egy szemvillanás alatt felismerte, merről fú a szél, és azonnal elpártolt tőle. Elég egyetlen akadály, és ez az anyaszomorító máris visszavonulót fújt. Nem kellett volna, hogy meglepetésként érje. Berenice a kémhálózatának köszönhetően tudta, a kincstárnok egy csettintésre elhagyta akádiai szeretőjét, amikor kiderült, hogy felcsinálta.
— Ám most az a kérdés — kortyolt a gróf jégborából —, hogy hány ügynöke maradt a nagyra becsült kémfőnök asszonyunknak Hollandiában?
Az asztalnál ülők feje egyszerre fordult Berenice irányába. A társaság fele elismerően bólogatott a kincstárnok fogas kérdésére. A gróf új szövetségesei, akár a cápák, megérezték a vér szagát a vízben. A király csendre intette őket.
— Valóban, ez kulcskérdés. Vikomtessz?
Berenice összefűzte ujjait, megfontolt mozdulattal letette kezét az asztalra. Ragadt a tenyere a cukorsziruptól. Mit számít — ebben a hivatásban mindenki bemocskolja a kezét. Bordái közé vájtak a merevítők, a korszázs nyekergett, amikor levegőt vett — amekkorát ebben a helyzetben csak lehetett —, majd ismét, amikor kifújta.
— Birodalomszerte vannak ügynökeink — szögezte le.
— Kötve hiszem, hogy bármit is ér, ha a Fűszer-szigetek cipőpucolóinak szóbeszéde eljut a nagy és rettegett talleyrand-hoz — mondta Lionne márkija. — Hányan vannak még Hágában? Nem számolva a fulladásos eseteket.
A kincstárnok kaján vigyorra húzta száját a márki megjegyzését követően. Így tett Maurice marsall is, Turenne grófja, de neki legalább
volt annyi jó modora, hogy mosolyát zsebkendőjébe rejtse.
Berenice nem zavartatta magát. Szavait egyenesen a királyhoz intézte:
— Elég kiterjedt hálózatunk volt. Ha ez az előzetes jelentés igaz, a négy kivégzés ellenére még lehet egy ügynökünk a városban. Hogy pontosan ki, azt még nem tudom.
— Volt. Ha. Lehet — motyogta a márki.
Megboldogult apjával szemben a mostani uralkodó nem volt egy komplett tökfilkó. Habár sokkal hamarabb lépett trónra, mint az apja, máris látszott, hogy több ész szorult belé, mint elődjébe. Kezdjük rögtön azzal, hogy nem állt ki a gyilokjáróra ostrom idején, hogy kilövesse a szemét egy óramű hajtotta mesterlövésszel, aki egy mérfölddel arrébb guggolt a fák tövében. Ha sem a vérzékenység, sem a hollandok nem veszejtik el, az ifjú uralkodó sokáig ülhet trónusán. Még a halántékán sem jelentek meg az első ősz hajszálak. Amennyiben Berenice kiváló munkát végez, egy nap még az is megeshet, hogy III. Sebestyén visszanyeri Párizst. Ez volt az asszony célja, ahogy az összes korábbi talleyrand-nak is. Addig azonban a király keményebben fogja a gyeplőt, mint az apja, hogy a macska rúgja meg. És ő volt az egyetlen férfi az egész teremben, akinek a tekintete nem tévedt Berenice dekoltázsára, hogy a macska páros lábbal rúgja meg.
— Egyetlen eleven ügynökünk árválkodik Hágában. Mit gondolsz, meddig húzhatja még? Netán szakértői véleményed szerint elképzelhető, hogy a hollandusok nem faggatták ki a többieket a lehető legalaposabban, mielőtt felkötötték őket? Azt hiszed, a koronahajtók nem ismerik ennek az egy szem teremtésnek a kilétét és a tartózkodási helyét?
Ezúttal kibukott Berenice-ből a sóhaj, és megrázta fejét.
— Igazad van, felséged, nem valószínű.
— Talán fogalmazhatnánk világosabban — emelte fel hangját a tábornagy a hőbörgők folytonos duruzsolása miatt —, és vegyük tudomásul, hogy a továbbiakban egyetlen informátorunk sincsen a központi
tartományokban.
A tábornagy minden levegővételnél zsebkendője lobogtatásával szerzett érvényt mondandójának. Könyökével meglökte az új címével szerzett marsallbotot, amihez mereven ragaszkodott, és mindenhová magával vitte. A marsallbot elindult az asztalon. A királyi tanács több tagja talpra ugrott, mikor látták, hogy az aranytól és elefántcsont intarziától súlyos bot utat vág magának a borospoharak és bonbonierek közt, majd hangos csattanással a földre zuhan. A marsallbot pusztítása elmormogott szitkokat, vörösborfoltokat és kicsurgott mézet hagyott maga után. A király úgy látta jónak, hogy gazdag bankettel ünnepelje meg a hajókereskedelem helyreállását Napnyugat-Marseille-ben. Ennek a java borult ki az asztalterítőre.
Berenice színleg megtörölte a száját, hogy gúnyos vigyorát elkendőzze. A király szája sarka is megremegett, mielőtt hűvösebb ábráza-tot öltött volna, de amikor megállapodott Berenice-en a tekintete, a szemén lehetett látni, hogy torkig van a márkival, amit nem fedett el a kémfőnök elől. Cinkosan megmosolyogták a váll-lapos piperkőcöt.
Rendben. Akkor talán még nem ülök nyakig a szarban. Csak derékig.
— Mint azt a tábornagy úr ékesszólón megjegyezte — mondta a király —, bajban vagyunk.
— Egyetértek felségeddel. Kínos malőr.
A vádaskodásban élen járó márki lecsapott erre a kijelentésre.
— Malőr? Ez egy kurva nagy blamázs, elveszítettük minden befolyásunk. Mit mondhatnék a renegát kattogóról? Egy ritka nagy lehetőséget puskáztunk el. Magyarázatot követelek, miért nem tettünk meg mindent azért, hogy Új-Franciaországba menekítsük?!
A kiömlött bor ragyogó karmazsinvörösre festette a márki selyem-zsabóját. Túl kövér volt ahhoz, hogy kitérjen a borospohár útjából, meg sem próbálkozott vele. Berenice eljátszott a gondolattal, hogy elvágták a torkát, és vérfoltot lát — ekkor kitűnő gondolata támadt, hogyan fordíthatná a márki ellen saját rapírját. Hála neked, te tohonya barom! Tudhattam volna, hogy megbotlasz a saját nyelvedben.
— A drága márki fején találta a szöget — mondta a kémfőnök. Felcsippentett egy süteményt az asztalról, megmentve a szétterül ő bortócsától. Beleharapott, majd nyammogva folytatta: — Minden egyes kattogóval, amelyet nem vizsgálunk meg, elszalasztunk egy újabb lehetőséget, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Ezért bizonyosan maga is rájött, hogy fölösleges belebonyolódnunk a vitába, és ön is követelni fogja, hogy behálózzuk azt a gépkatonát, amelyik jelenleg a külső várfalon függeszkedik, mielőtt még a holland küldöttség rátalálna és begyűjtené. Ez volna a legbölcsebb lépés. A márki mintha a számból vette volna ki a szót.
Berenice elmosolyodott, és a szemét rebegtette a márki felé. Amaz felhorkantott, s ezzel porcukorfelhőt fújt a szájához emelt briósról. Ettől aztán olyan krákogó hangot hallatott, ami félúton járt a tüsszentés és a köhögés között. Egy korty borral leöblítette a torkát, csakhogy az tele volt morzsával. A márki mogorván nézett.
— Azt a jó istenit neki, még egy ilyen nőt! Egy szóval sem említettem, hogy minden erkölcsi és etikai kódexet megsértően vájkáljunk a sötét mágiában és a tiltott masinákban. Arról beszéltem, hogy kétségbevonhatatlan erkölcsi győzelmet arathatott volna Őfelsége, ha átszöktettük volna a renegátot a határon. A kattogóknak tudniuk kell — törölte meg száját a márki hogy a franciák a barátaik.
Berenice a fejét csóválta, de a mozdulat darabosra sikeredett a hajkölteménye miatt. Azt mondta:
— Kár azon vitatkozni, hogy mit tudhatnak a kattogók, vagy mit kellene tudatni velük. Azoknak engedelmeskednek, akik tervezték őket, és őket védik, akikre meg kimondják a parancsot, azokat lemészárolják.
A kincstárnok lesöpörte ruhaujjáról a morzsákat, és lezseren bevetette a legingatagabb lábakon álló jövendölést Új-Franciaország történelmi közhelyeinek tárházából.
— A kattogók le fogják rázni rabláncaikat, és a mi oldalunkra állnak,
ha meggyőződnek ügyünk igazáról.
Berenice a legutóbbi háború során épp elég könnyfakasztóan unalmas tanácsülésen vett részt ahhoz, hogy tudja, a kincstárnok valóban ebben bízik. A szikkadt, vén trotty akkor sem fogadna be egy új gondolatot, ha az egy sötét szekrényben szopná le. Jézusom, hányszor kell még előhozakodnia ezzel az istenverte baromsággal?
— Valóban? — kérdezte a kémfőnök. — Nos, akkor jól megváratnak minket vele, vagy nincs igazam? Engedd meg, hogy emlékeztessem legnagyrabecsültebb és legtiszteletreméltóbb kollégáimat, hogy mi, franciák már XIV. Lajos idejében megmutattuk, igaz ügyért harcolunk. Aztán a király tíz évvel később Spanyolországba menekült, nyakán a kattogósereggel. Most meg itt ülünk bő kétszáz évvel később, egy egész óceán választ el minket Hollandiától, és mégis a várfalak mögött búvunk meg.
— Badarság! Állóháborúra kényszerítettük őket — mondta a marsall. Louis büszke lenne a feleségére, amiért türtőztetni bírta magát, és nem röhögte el magát illetlenül. Természetesen az új tábornagy győzelemnek igyekszik beállítani helyzetüket. Berenice eltűnődött, vajon hány gyalogos katona halt meg az ostromgyűrű széttörésében.
Montmorency hercege, aki eddig hallgatott, most megszólalt:
— Türelmünkkel mértünk vereséget rájuk. Elfáradtak az ostromban, mielőtt belehalhattunk volna.
Ez idáig a székén hátradőlve, izmos karjait egymásba fonva nézte a vitát. Nem púderezte magát, és parókával sem takargatta rövidre nyírt haját. Berenice-nek mindig az az érzése támadt, hogy a herceg olyan férfi, akinek semmi türelme mások szamárságait hallgatni, és az elmúlt hetekben ez a külsőjén is egyre jobban meglátszott. Ebben egyedülálló volt a királyi tanácsban.
De a vegyi gyárai egyben a kamara leggazdagabb emberévé is tették a herceget. Montmorency biztosította azokat a kémiai alapanyagokat és reagenseket, amelyek híján a francia hadiipar nem találhatta volna fel a kattogók ellenszerét a legutóbbi háborúban. Logikus dön-tés volt hát, hogy a király beültette a tanácsba.
A király vagyona (vagy hivatalosabban, Új-Franciaország vagyona) elvileg túlszárnyalta volna Montmorencyét; csakhogy a kincstárnok a tanácskozás elején aggasztó jelentést olvasott fel a királyi kincstár állapotáról. A királyságot jó ideje már csak a Vatikán gazdagsága tartotta életben, mert a francia ügynökök elévülhetetlen érdeme volt, hogy segítettek Québecbe szöktetni az akkori pápát. (Ez volt a hírneves „pápaszemes madarak vándorlása".) Azonban még Québec erőforrásai sem voltak kimeríthetetlenek. És pillanatnyilag a Szentszékkel sem volt rózsás a helyzetük, hiszen a marseille-i püspök az ostrom alatt meghalt tüdőgyulladásban. Az utódját még nem nevezték ki, úgyhogy az egyházi küldött széke üresen állt a tanácsteremben.
Másrészről a háborúskodás végeztével sem állt helyre a távoli Montagnes Rocheuses, vagy más néven a Sziklás-hegységek gyomrából kivájt ércek szállítmányozása. Még a karavánok legrettenthetetlenebb sziú és krí indián kísérői sem tartóztathatták fel a holland fosztogatókat a síkvidékektől a Nagy-tavakig tartó, több száz mérföldes úton.
Ezért aztán bármennyire is hallgatott a herceg, gazdag ember lévén szavai akkorát döndültek az asztalon, mintha pénzeszsákok volnának. Berenice ellenfelei elcsendesedtek, rendezték soraikat. Amikor a férfi tekintete a kémfőnök felé fordult, a nő kurta biccentéssel köszönte meg közbeszólását. A herceg viszonozta a gesztust.
A marsallnak üzenve még hozzátette:
— Úgy beszél, mintha véget ért volna a háború. Pedig nem. Tűzszünetet harcoltunk ki. A békét még meg kell kötni. Hadd emlékeztessem magát, hogy a kettő nem azonos.
A márki az öklét rázta.
— Annál több okunk van rá, hogy elvessük a vikomtessz felelőtlen javaslatát! A tűzszüneti megállapodás értelmében tilos szétszednünk a harctéren maradt, hatástalanított kattogókat. A hollandusok abban a szent pillanatban veszik fel a fegyvert, amint rajtakapnak minket,
hogy a gépeket tanulmányozzuk. Visszacsöppenünk a nyílt háborúba.
— Akkor nem, ha rafináltan csináljuk — mondta Berenice.
A kincstárnok a fejét ingatta.
— Ennyire hamar nem kockáztathatunk meg egy újabb ostromot. Csapataink elcsigázottak, és a barakkokban foghíjasak a tábori ágyak, minden másodikon fekszik csak valaki. Ha megint kitör a háború, le fognak minket rohanni.
Zavart keltő, jelentőségteljes csönd uralkodott el a tanácskozás résztvevőin. A senki által nem kívánt szembesülés némaságát a marsall törte meg egy-két odalökött szóval.
— No, attól még elkalapálhatnánk a fapapucsokat.
— Hogyne — felelte a kincstárnok sűrűn bólogatva.
Berenice vette át a szót:
— Akkor fognak lerohanni minket, ha az új Hámoruk elkezdi ontani magából a kattogókat. Hacsak nem készülünk fel addig a rohamra. — A királyt megszólítva hozzátette: — Felséged, az ostrom majdnem ösz-szeroppantott minket. Új-Franciaország csupán két okból állta ki a mostani próbát. Egyrészt igaz, hogy meg tudtuk lepni a fapapucsokat a vegyi fegyvereinkkel, és megfenyegettük őket a vízkészletük meg-mérgezésével. Mellesleg ezt a fenyegetésünket nem tudtuk volna beváltani. Úgyhogy szerencsénk volt, mert sosem bírnánk megismételni ezt az akciót. Másrészt a fennmaradásunkat csakis pár egyszerű gazdasági elvnek köszönhetjük. Ellenségeink mérhetetlenül sok kieső munka árán tudták volna csak áttervezni a kattogóikat, hogy garantálhassák az elsöprő győzelmet — a fapapucsoknak munkabért kellett volna fizetniük a központi tartományokban élő, hús-vér embereknek. Az pedig merő képtelenség, felség, különösen a Van Althuis-ügy miatt kipattant gazdasági válság fényében. Az idő a mi kezünkre játszott. Ismétlem, szerencsések voltunk. De ha ezen a kontinensen építenek egy Hámort, akkor borulnak az erőviszonyok. Legközelebb nem lesz ekkora mázlink. Ha úgy szeretnénk egyszer élni, mint szabad francia őseink, nem pedig karámban, mint az állatok, akkor fel kell számolnunk ezt a minket visszavető tabut. Ha le akarjuk győzni a hollandusokat, tanulmányozni kell a fegyvereiket.
A földművelésügyi miniszter szólni kívánt, Berenice esküdni mert volna rá, hogy jó néhány tanácsülés óta először. Felébreszthette az ordítozás.
— Akkor mi legyen Lilittel? Többször is kihallgattam az androidát, és tapasztalataim szerint jól bánik a szavakkal. — Komoly erőfeszítésbe került neki, hogy a fejét elfordítsa, és egyesével minden tanácstagnak mélyen a szemébe nézzen, miközben a tokája ringatózott. — Ő bizonyára minden kérdését megválaszolhatná a kattogók népéről, vagy tévedek? Az viszont nem ellenkezne tűzszüneti megállapodásunkkal.
— Így van, miniszter úr, Lilit az egyik fő oka a javaslatomnak — mondta Berenice. A férfi bólintott, elégedettség fénylett vizenyős, szürke szemeiben. — Én a magam részéről sokszor hallgattam élvezettel, ahogy változatos témákról diskurál. Bájos beszédkészségén felül, mint azt itt a tanácsban többen tudhatják, tehetséges hegedűművész. Azonkívül több festményét is megcsodáltam; az olajképekkel különösen remekül halad. Amióta Napnyugat-Marseille-ben kikötött, Lilitet megszállta az ihlet, és a művészetek mesterévé vált. Mind zenei, mind festészeti kompozíciói egy szabad lélek szárnyalásának termékei.